Először is beszéljünk kicsit a Szigetről.
Ez a fesztivál nem csupán a zenéről szól, évek óta az “Island of Freedom” vagyis a “Szabadság Szigete” nevet is viseli, ami tökéletesen leírja azt, hogy mi folyik itt a Hajógyári szigeten ezen az egy héten. A közönség igen vegyes összetételű, minden évben nemzetiségtől és minden egyébtől teljesen függetlenül úgy gyűlnek össze itt a fesztiválozni vágyók, hogy teljesen elengedik a munkahely/ önmaguk/ társadalom állította korlátokat, és teljesen önfeledten szórakoznak.
Itt a metalcore arc úgy üvölti a Sziget-himnuszt összeölelkezve a csillámtetkós My Little Pony- pólót viselő egyetemista lánnyal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – és itt az is. Tényleg senkit nem érdekel, hogy hogy nézel ki, milyen idős vagy, honnan jöttél, miben hiszel és sorolhatnám. A “Free hug” vagyis ingyen ölelés táblát tartó, kissé részeg fiatal srác nem kérdezi meg ezeket a dolgokat, csak végigölel mindenkit, és jó bulizást kíván. Itt ha valaki leszólít, nem lerázod és továbbsietsz, hanem van lehetőséged elbeszélgetni szuperjóarc emberekkel, külföldiekkel és magyarokkal egyaránt. Több évig jártam ki egész hétre, és nincs olyan negatív élményem ezzel a fesztivállal kapcsolatban, amit most előcibálhatnék.
Vissza Pinkre.
Este fél tíz körül kellett volna kezdenie, ami össze is jött, csupán 10 perc késéssel, de ennyi még talán belefér. Már az első dalt is maximális odaadással és eszméletlen energiával adta elő (ami stílusosan a Get the party started volt, mindenki megőrült rá), és ez az este folyamán később sem hagyott alább. Rendkívül élvezte a koncertet, ennek többször hangot is adott, sőt, emlékezett rá, hogy 10 éve volt itt a Szigeten utoljára (vagy koncert előtt visszakereste az infót, de legalább vette a fáradságot:). Biztos, hogy nagyon sokan voltak, akik a 2000-es évekbeli Pinket hallgatni és nosztalgiázni jöttek ki, amikor még szembement mindennel, ami Hollywood és celebgyártó ipar, és ő volt A Lázadó és Vagány; és nagyon sokan voltak, akik a frissebb dalokat szeretik tőle jobban. Mindegy is, ki melyik kategória, senki nem csalódott, hiszen pályafutása korszakaiból szépen válogatta össze a dalokat, így mindenki hallhatta a kedvenceit. (Az új album október 13-án érkezik több év kihagyás után, Beautiful Trauma címmel).
Az énekesnő nagyon fontosnak tartja a rajongóival való kapcsolatát, ezt itt sem titkolta: többször lejött dalok közben a közönség soraiba, lepacsizott mindenkivel, szelfizett a közönséggel, aláírta a pólóikat és plakátjaikat, és megölelgette, akit csak tudott. Az akusztikus Who Knew előtt lenézett az egyik srácra a színpadról, hogy “rád emlékszem, te tweeteltél ma, hogy hozol nekem virágot, hoztál? Lemegyek, virágokért bármit megteszek.” Lement a sráchoz, és egy csokor pink rózsával tért vissza a színpadra...
Sokszor volt, hogy a saját (eszméletlenül halk) hangjára – ami a dal alapjával ment – énekelt rá, s amikor táncolt, és emiatt elvette a mikrofont a szájától, akkor hallottam mögülem, hogy playback. Azért ne keverjük össze a kettőt: egyrészt, ha playbackelni akarna, nem olyan bénán csinálná, hogy elveszi a mikrofont a szája elől és táncolni kezd, miközben megy a dal, másrészt abszolút hallható volt az élő ének, és teljesen természetes, hogy van egy alap + vokalisták. Tehát ha bárhol ilyet hallottatok volna, meg kell cáfoljam: elejétől a végéig élőben énekelt, és nem is akárhogyan!
A dalokhoz rengeteget tettek hozzá a háttérénekesei, a színpadi látványvilág (óriás bábu figurák, talán mackók? és virágok), a zenészei előtt pedig le a kalappal, mindenki teljesen profi volt – a gitáros Justin pedig, akivel Pink már régóta együtt dolgozik, lehozta a csillagokat is az égről. Olyan gitárszólókat tolt le nekünk, hogy csak lestünk.
A táncosoknak is minden elismerésem, abszolút nem egy túlkomponált, mesterkélt előadás részeseiként asszisztáltak a koncerten az énekesnőnek, hanem önfeledten szórakoztak, és pörgették a közönséget, ha éppen arra volt szükség, a Raise Your Glass-nál például kijöttek a kifutóra is, szinte olyan érzésünk volt távolabb is a színpadtól, hogy velük együtt bulizunk.
Csupa klasszikust adott elő, a nagy slágereket, amiket mindenki ismer tőle és természetesen hangosan énekel is... Többek között elhangzott a U+Ur hand, Just like a pill, Trouble, Try, Just give me a reason, akusztikusan pedig a Who Knew és a Perfect.
Az est végén a visszataps után az encore részben természetesen eljátszotta a mindenki általá várva várt So What slágerét, és a sokat emlegetett akrobatamutatvány sem maradt el: Pink drótkötelek segítségével a közönség fölött mutatványozva énekelte el a dalt, amitől egy olyan halandó, aki még nem látott ilyet élőben, egészen másnap reggelig tátott szájjal marad.
Egy mondatban: Pinkben még mindig megvan az, ami miatt anno beleszerettünk: a stílus, a humor, a vagányság, az alázat, és A HANG.
Több ilyen előadót minden fesztiválra!
Szólj hozzá!