A The Sisters of Mercy közönsége nem feltétlenül azért jár koncertre, hogy lássa Andrew Eldritchet... Budapesten erre esélye sem volt. A Dürer Kert nagyszínpadát olyan füst borította, hogy a zenészek arcát gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem lehetett kivenni. Időnként feltűnt egy gitárnyak, bevillant egy napszemüveg, kirajzolódott egy sziluett – az ellenfényben azért nagyjából sejteni lehetett, hogy ki merre jár. A színpadi látványt leginkább úgy lehetne leírni, hogy a zenekar valahol ott volt a füst mögött, és ezt a hangszerek is megerősítették.

De ne szaladjunk előre. Ahogy megyünk bele az őszbe/télbe, úgy indul el az ember egyre nehezebben esténként otthonról, és ha választani kell, akkor a tömegközlekedéssel szemben az autó nyer. Viszont a Dürernél parkolni szinte lehetetlen, ezért az előzenekar (The Hiveminds) műsorából mindössze másfél számot sikerült elkapni, de ez arra is elegendő volt, hogy szerelembe essek az egyáltalán nem frontember-kinézetű norvég frontemberrel (Ståle Krantz Bruland). De őt legalább láttam :)

A The Sisters of Mercy esetében a köd és a félhomály nem helyben túltolt effekt, hanem évtizedek óta a produkció része. Andrew Eldritch soha nem tartozott azok közé a frontemberek közé, akik reflektorfényben, széles mosollyal próbálnak kapcsolatot teremteni a közönséggel (ellenben Ståle Krantz Bruland meg de). Az ő világa a távolságtartás, a titokzatosság és a színpadi jelenlétnek az a sajátos formája, amelyben a frontembernek nem feltétlenül kell a figyelem középpontjában állnia ahhoz, hogy minden körülötte forogjon.

Pedig érdemes lett volna jobban látni őket. A jelenlegi felállásban Eldritch mellett a 2006 óta vele játszó Ben Christo gitározik és vokálozik, 2023-ban pedig csatlakozott hozzá Kai, aki nemcsak gitárosként, hanem énekesként is fontos szerepet kap. A két zenész gitárjátéka a mai Sisters of Mercy hangzásának egyik legfontosabb összetevője: a feszes, keményebb riffek és a dallamosabb, atmoszférikus gitárszólamok együtt tartják mozgásban azokat a dalokat, amelyek némelyike egészen más hangszerelésben született.

Kai jelenléte különösen érdekes. A japán származású zenész az Esprit D'Air nevű elektronikus rock/metal projekt énekese, gitárosa, dalszerzője és producere, így a Sisters of Mercybe már komoly zenei tapasztalattal érkezett. A vokálja olyan lehetőségeket is megnyit, amelyek hosszú ideig hiányoztak a zenekar koncertjeiből. A Temple of Love 1992-es változatában például Ofra Haza éneke adott különleges karaktert a dalnak – ezt a szerepet a mostani turné egyes állomásain, így Budapesten is Kai vette át.

A Dürer-béli koncert beharangozóiban „Ravey” Dave Creffield szerepelt a programozott zenei alapok kezeléséért felelős közreműködőként, a turné egyes helyein Chris Catalyst állt be nurse-nek. Természetesen nem feledkezhetünk meg a zenekar egyik legrégebbi és legkitartóbb „tagjáról”, Doktor Avalanche-ról sem: a név mögött nem egy  rejtőzködő dobos, hanem a Sisters of Mercy legendás dobgép- és számítógépes rendszere áll, amely nemcsak a dobritmusokat, hanem a basszusszólamokat is megszólaltatja.

Ez utóbbi azért is fontos, mert a Sisters koncertjeivel kapcsolatban rendszeresen előkerül a playback kérdése. A Facebookon megosztott koncertvideónk alá például valaki ezt írta: „Többször voltam koncertjükön, és mindig arra jutottam, hogy a legpocsékabb playback. Sajnos...” Csakhogy a gépi ritmusalapok és az előre programozott zenei elemek használata nem azonos a playbackkel. A The Sisters of Mercy soha nem is titkolta, hogy hangzásának alapját részben elektronikus eszközök adják. Ettől még a gitárok és a vokálok élő megszólaltatása nagyon is fontos része a produkciónak. Azt pedig, hogy egy adott koncerten pontosan melyik hang honnan érkezik, a nézőtérről nem mindig lehet megállapítani.

A budapesti koncerten mindenesetre a gitárok jelentették az egyik legerősebb kapaszkodót, Eldritch éneke ezzel szemben jóval bizonytalanabb pontnak bizonyult. A jellegzetes mély hang még mindig felismerhető, de nem mindig tudott érvényesülni a hangszerek között. Hogy ebből mennyi volt a hangosítás és mennyi az énekesi teljesítmény következménye, azt én nem tudom eldönteni, de ez a dolog több előző koncert beszámolójában is felmerült.

Mindez láthatóan nem különösebben zavarta a budapesti koncerten megjelent, de nem feltétlenül magyar rajongókat. A nézőtéren sokan kívülről tudták a szövegeket, együtt énekelték a refréneket, és a legtávolságtartóbb attitűdöt is elsodró lelkesedéssel kapcsolódtak be a dalokba. A koncert műsora ráadásul nem pusztán a legismertebb Sisters of Mercy-dalok felidézéséből állt. A 21 számos budapesti setlistben a Ribbons, az Alice, a More, a Dominion / Mother Russia és a Temple of Love mellett jó néhány olyan szerzemény is szerepelt, amely soha nem jelent meg a zenekar három stúdióalbumának egyikén sem. A Don't Drive on Ice, a Crash and Burn, az I Will Call You, a Summer, az Eyes of Caligula, a Here, a Quantum Baby, az On the Beach és a When I'm on Fire egy olyan, évek alatt folyamatosan bővülő repertoár része, amelyet a közönség jórészt csak koncertekről és koncertfelvételekről ismerhet. Ez azért különös, mert a Sisters of Mercy utolsó stúdióalbuma, a Vision Thing 1990-ben jelent meg. Előtte az 1985-ös First and Last and Always és az 1987-es Floodland alapozta meg a zenekar hírnevét, 1993-ban pedig még kiadták az Under the Gun című kislemezt. Azóta azonban hiába születnek új dalok, új nagylemez nem került a boltokba vagy a streamingfelületekre.

A történetet tegnap a The Missionnél hagytuk abba – októberben Budapestre jön a The Sisters of Mercy

Egy koncert utáni beszélgetésben felmerült, hogy a The Sisters of Mercy annak idején legalább akkora zenekarrá válhatott volna, mint a The Cure vagy a Depeche Mode. Hogy zeneileg melyikük volt jobb, azt nyilván lehetetlen objektíven eldönteni, a pályafutásuk közötti különbség viszont feltűnő. Robert Smith és Dave Gahan zenekarai az elmúlt évtizedekben folyamatosan újabb albumokkal, turnékkal és változó zenei megközelítésekkel építették tovább a közönségüket. Eldritch ezzel szemben egy ponton úgy döntött, hogy nem kíván részt venni a lemezkiadás megszokott rendszerében.

Ebben kezdetben a Warnerrel kialakult konfliktusok is szerepet játszottak, később azonban már arról beszélt, hogy egyszerűen nincs szükségük új albumra. A zenekar koncertezik, a közönség eljön, a dalok működnek. Miért kellene mindehhez feltétlenül lemezt készíteni? Azért 2026-ban már olyan hírek is napvilágot láttak, amelyek szerint új felvételeken dolgoznak. Hogy a több évtizedes szünet valóban véget ér-e, azt egyelőre nem tudni.

A koncert végére mindenesetre előkerültek azok a dalok is, amelyek nélkül nehéz lenne elképzelni egy Sisters of Mercy-koncertet. A ráadásban a Lucretia My Reflection és a This Corrosion is megszólalt, és ezeknél különösen jól érződött, milyen erős kapcsolat fűzi a közönséget a zenekar régi repertoárjához. A füst ugyan továbbra sem oszlott el (a koncert vége felé egy kb. 6 fős csoport mindenkit félrelökve előrenyomakodott. Mi volt a terv? Hogy jobban látnak...?), de a nézőtéren aligha foglalkoztak ezzel. A nagyterem levegője az idő előre haladtával sem lett kellemesebb: a meleg és a lelkes ugrálás miatt képződött emberszag összekeveredett a parfümök kavalkádjával, ami időnként elég nyomasztó eleggyé sűrűsödött össze. (Szóval, ne öltözzetek túl a Dürerbe, mert meleg van, és izzadni fogtok, mint a ló, és abból büdös lesz.)

A The Sisters of Mercy jelenlegi koncertjeiről egyébként meglehetősen ellentmondásos kritikák születnek. A mostani európai turné során akadtak, akik az utóbbi évek legerősebb produkcióját látták, mások a rövid játékidőt, a gyenge éneket és a színpadi (nem) látványt kifogásolták. Én nem vagyok óriási Sisters-rajongó – az elmúlt években annyiféle zenét kellett meghallgatnom (szerencsére), hogy szinte el is feledkeztem róluk –, a szimpatizáns talán jobb szó, de a tegnap este hatására felvettem őket a lejátszási listámra, és hajlok arra, hogy akár busszal, akár kocsival vagy akár gyalog, de a következő koncertjükön is ott leszek, mert tegnap annak ellenére jót táncoltam, hogy öreg bulirókaként elkövettem azt a rutintalansági alaphibát, hogy új cipőben mentem koncertre.

Apropó, következő koncert... A tegnapi buli kapcsán a magyar F. O. System neve is előkerült, és nem véletlenül. Mátyás Attila korábban többször beszélt arról, milyen meghatározó élmény volt számukra a Sisters of Mercy, a Mission és a New Model Army zenéjének felfedezése. Ezek a hatások a nyolcvanas évek végén a magyar darkwave egyik legfontosabb zenekarának hangzásában is visszaköszöntek. A párhuzam ráadásul a két együttes későbbi sorsában is folytatódik: az F. O. System szintén meglehetősen szűkös lemezterméssel vált kultikus zenekarrá, amelynek dalai évtizedek múltán is képesek megtölteni egy koncerttermet, legközelebb például az Akváriumét, ahol november 13-án az F.O. fennállásának és első fellépésének negyvenedik évfordulóját ünnepli meg a zenekar és évtizedek óta kitartó közönségük.