Hajónapló: november 15-e szombat, csendes este, csillagos ég, 10 Celsius fok. Könnyen tudunk tájékozódni a tiszta időjárás miatt. Ami megzavarta a napot, hogy három potyautast találtunk a fedélzeten, és egytől egyig drága öltönyt viselnek. Ránézésre a jóképű őszes hajú egy bróker lehet (Ruben Block –ének, gitár), a nagydarab közel két méteres kopasz valami testőr féle lehet, hiszen napszemüveg is van rajta (Paul Van Bruystegem – basszusgitár), a vigyori, feltűnő, színes zakóban pörgő pedig tán egy porszívóügynök (Mario Goossens – dob), mert olyan folyamatosan beszél, mintha el akarna adni valamit.
Történt ugyanis, hogy két operatőr barátommal éppen az élet fontos kérdéseit boncolgattuk a backstage-ben (jelesül: mi lenne, ha lejönne a létrán egy szoknyás csaj a fedélzetről). Másnaposságra és náthára hivatkozva közel egy liter vizet ittunk meg fejenként, mikor azon a bizonyos létrán a szoknyás csajok helyett három elegáns úriember jött le. Barátságosan köszöntek, és elkezdtek beszélgetni a pultnál, mintha épp csak a buszra várnának, pedig egy telt házas nézőtér összes szemébe kell nézniük úgy 4 perc múlva… Pár barátságos szó és gratuláció után hirtelen kirajzottak a színpadra.
Percre pontos kezdés (az öltöny megköveteli a pontosságot), egy gyors üdvözlés, és már tombolt is a közönség. Ruben gitárhangja recsegős és mocskos stoner hangzást ad, amitől igazi mocsár-rock iszapos világába süppedünk, és rohadtul jól ott is maradunk. Sikeresen ötvözi a klasszikus rock stílust a stoner világgal, amibe olyan szólókat épít, hogy néha azt hiszem, Kurt Cobain reinkarnációja áll a színpadon. Nem pusztán a szólók miatt, hanem ahogy azokat előadja! Igazi show-t láthattunk. Csupán akkor zavarodunk össze, ha kinyitjuk a szemünket, és nem tudjuk összerakni a látottat a hallottakkal…
Hisz mintha skatulyából húzták volna ki őket, olyan elegánsak! Mario, a dobos konkrétan úgy dobol, mintha fel akarna állni és eszeveszett őrjöngésbe csapna át. Folyamatosan vigyorog, és teljes erőből üti a hangszerét. A vigyor viszont szűnni nem akar az arcáról! Paul a basszusgitárral inkább a kimértséget és az öltönyhöz való hűségét mutatja, mert neki inkább csak a játékán hallani, hogy minden gyógyszere elgurult, és épp Lemmy játékához hasonlóan a méllyel próbál mindenkit térdre kényszeríteni. A közönség maximálisan vevő a stílusukra. Ruben haja kezd végre a szélrózsa minden irányába állni, és lekerül az öltönyzakó róla. Itt joggal érezhette mindenki, hogy akkor most a rituális öngyilkosság következik a színpadon, hisz kb. 5 perces szólóba kezdett, amit teljes önkívületben hajtott végre! A lendületes és feszes tempók között bluesos témák is megbújtak.
Egy ilyen dal előtt inti csendre a közönséget az énekes, és ezen felbuzdulva kísérletet teszek egy sör megvételére és annak elfogyasztására! Gyógysör! Kifelé tartva a lágy blues olyan mély és pokolból üvöltős váltásba megy át, hogy azonnal sarkon fordulok, és sátáni hörgésbe kezdek többedmagammal! Feszítik az emberek idegeit, és szemmel láthatóan élvezik, ahogy kompletten az ujjuk köré csavarják a közönséget. Mindenki tapsol, és mindenki próbálja feldolgozni, amit hallott.
Idéznék szó szerint néhány megjegyzést, amiket a közelemben állóktól hallottam: „Azt a k*rva életbe, mekkora volt!”; „Menjenek a p*cs*ba, kifacsarták a lelkem, és bedobták a Dunába!”; vagy a személyes kedvencem „Na, most megyek, és leszo*om a budikilincset!”. A jobbnál jobb dalok futószalagon érkeznek, és az embernek az az érzése, hogy náluk kreatívabb dalszerzők nem nagyon léteznek. Semmi kecmec, pusztán vérbeli Led Zep’-rockot hallhatunk, amitől mindenki a küzdőtéren kezd önmagán kívül kerülni, egyidejűleg Armageddont hirdetni.
A koncert vége felé a dalok között többen azt skandálták, hogy „I follow rivers” (Lykke Li svéd popdíva dala), amit a zenekar egy rádió felkérésére dolgozott fel, tőlük nem túl megszokott módon: akusztikusan! Tényleg jól sikerült dal, de számomra és azok számára, akik a Triggerfingert ismerik és szeretik, nem ez jelenti a katarzist. Eljátszották, és akik párban érkeztek, szerintem ezen az estén most először értek egymáshoz, és összebújva táncoltak… Jó volt látni, hogy mennyi érzelem szabadult fel, és jó volt látni, melyik lánynak nincs párja. A szám közben hihettem volna azt is, hogy tüntetésen vagyok, mert a mobilok világítva emelkedtek a magasba, és közösen énekeltük – jó magyar akcentussal–, hogy „ Á-Á faló….Á faló jú…".
A koncert utolsó dala ízig-vérig rock’n’roll volt, hogy még véletlenül se érzelmektől felhevülve távozzunk, hanem tudjuk, hányas a kabát és mi is az a rock’n’roll! Hát, megtudtuk, én például annyira, hogy észre sem vettem, mennyire elfelejtettem tovább menni a sörért, amit a koncert első felében terveztem. A koncert előtt elfogyasztott ásványvíz-mennyiség kezdett kellemetlen másodperceket okozni miközben végeláthatatlan tömeg várakozott a mosdók előtt!.10 perc után vettem észre, hogy rajtam kívül mindenki a ruhatárra vár..
Egy csapással leütött minket a belga rock trió, 90 percig észhez sem tértünk! Tökéletes este, tökéletes hangzás, tökéletes öltönyök, tökéletes dalok és töketlen jómagam, mert vizet ittam…
Szólj hozzá!