Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz írni Szirtes Edina Mókus önálló szerzői estjéről. Nem, nem azért, mert nincs mit monitorra vetni. Sokkal inkább azért, mert egy ilyen élményhez míves írás dukál. Gondosan meg kell hát válogatni a szavakat, hogy legalább egy pirinyót felérjen ahhoz, ami ma történt a Vajdahunyadváránál.
Ám mielőtt belevágnék, szükségesnek látok néhány személyes vonatkozást megosztani. Szirtes Edina Mókust, helyesebben a Fabula Rasát egy közös koncertünkön „fedeztem fel” magamnak, ők akkor Csindratta című albumukkal léptek fel a régi Gödörben. Ez a lemez kísért végig és adott erőt későbbi egyhónapos zarándokutamon, és vett rá, hogy pár évvel később újra megnézzem a zenekart egy szintén különleges helyszínen, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga omladozó falai között. Természetesen akkor sem okoztak csalódást.
Hatalmas várakozással érkeztem tehát a hétfő esti koncertre. Annál is inkább, mivel egykori zenésztársam, Födő Sándor „FODO” is játszani készült, ráadásul nem az általam tőle megszokott zongorán, hanem „perkán”. Vagyis magamban egész magasra állítottam a lécet. És tudjuk, hogy az ilyet jóval nehezebb megugrani. De Mókusnak és muzsikustársainak bizony sikerült. Hogyan? Lássuk hát!
Adva volt egy csodálatos helyszín, egy nem kevésbé csodálatos nyári este és hozzá egy megközelítőleg négyszáz kíváncsi zeneértőből álló publikum. Szerencse? Meglehet, bár inkább úgy vélem, csupán minden összeállt ahhoz, hogy megtörténhessen, aminek történnie kell. Hiszen mindemellett adva volt egy egytől egyig parádés muzsikusokból álló zenekar is, amelynek tagjai egy termetre apró, tehetségét tekintve azonban óriás művész köré gyűltek, hogy megzenésített verseken keresztül tolmácsolják annak legbensőbb gondolatait, érzéseit, hangulatait.
Mivel konkrétan Szirtes Edina Mókus legbensőbb gondolatai, érzései és hangulatai voltak ezek, természetükből adódóan korántsem alkottak homogén egységet. Ennek köszönhetően indult a koncert egészen mélyről, legbelülről, majd a minden egyes dallal új stílust, új színt megcsillogtató előadás az érzelmek teljes skáláján vezetett végig. Bentről kifelé, a sötétből a fénybe, a melankóliából a derűbe.
De kezdjük a legelején! Mókus azonnal ámulatba ejtett. Korai elismerésem hatalmas bravúrral, helyesebben egy bámulatosan kezelt looperrel vívta ki, amit a magyar muzsikusok közül csak nála láttam idáig. Az első hangoknál még automatikusan az ugyanezzel a technikai megoldással operáló Imogen Heaphez vagy DubFX-hez mértem, amit láttam, de épp csak addig (lehetett vagy tíz másodperc), amíg Mókus elmélyült színpadi jelenléte, bársonyos hangja és szívhez szóló éneklése, valamint magasszintű hagszeres tudása el nem feledtette velem őket. Egyszer régebben magam is kacérkodtam egy ilyen „játékszer” beszerzésének gondolatával, de élőben látva, hogy milyen virtuozitás szükségeltetik ahhoz, hogy egy ilyen ketyere valódi muzsikustárssá váljon, egy életre elvetettem ezirányú ambícióim.
Mókus iránti elismerésem csak fokozta az a tény, hogy nemcsak magának, de zenésztársainak is parádés „antrét” szánt. Ennek volt köszönhető a második dalban megszólaló vonósnégyes üveghangokra hangszerelt belépője, és az is, hogy a vendégművészként fellépő Lukács Miklós bemutatkozásként legelőször ütők nélkül, puszta kézzel szólaltatta meg cimbalmát.
A bravúros jelző nem csak a kezdésre, de az koncert egészére ráillett. Hiszen a minden stílusjegyet, zenei berögződést és szabályt felrúgó estén bármi megtörténhetett: a gitár volt, hogy maradéktalanul betöltötte egy basszusgitár funkcióját is, a cajon néhol olyan feszes és pergő ritmust diktált néhány mini cinnel kiegészítve, hogy automatikusan – még ülve is – táncra mozdult a láb, Mókus pedig anélkül kezdett el kristálytisztán egy dalt, amibe a zenekar csupán néhány ütem után szállt be, hogy bárki előtte megadta volna neki a hangot, vagy ő maga hanvillával molyolt volna. Ide sorolható a Radnóti Miklós Béke borzalom című versére írt, cimbalommal kísért akkusztikus metálként definiált zenemű is, amelyet a zenekar a lány egyetlen hangos szusszantására kezdett el, majd ült rá egy metronóm pontoságával a kőkemény sodrású lüktetésre. Volt novella szövegére megvalósított full improvizáció (A horizont felé) vagy a gordonkás és énekesnő közti bekiabálásos-visszaénekléses dialógus is. Továbbá, bár nem tartozott a kedvenc dallamaim közé, feltétlenül említést kíván a ...jujj... (pont-pont-pont-jujj-pont-pont-pont) című dal cimbalom-ének unisonoja, mely érdekességét nemcsak annak köszönhette, hogy Mókus minden hangját szolmizálta, hanem a hozzám hasonló zeneileg félművelt hallgató számára felfoghatatlan futamoknak is, melyeket nehezebb volt lekövetni, mint a szivacslabda útját egy tízezrekért folyó, durvább itt-a-piros-hol-a-pirosban. Bár be kell valljam, a bennem élő irigy énekesnő elégedetten konstatálta, hogy ezután a valóban ámulatba ejtő teljesítmény után azért még Mókus is levegőért kapkodott...
Az első részben javarészt kortárs francia költők verseit, második részben pedig magyar költők műveit feldolgozó műsor tehát annyi váratlan fordulattal szolgált, hogy a vége felé már azon sem lepődtem meg, hogy egy nyolcvan pluszos nagymama tökéletes magabiztossággal fényképezte okostelefonjával a színpadot, vagy hogy az „eddig nem játszottuk még soha” kommentárral felvezetett dalokat is olyan tökéletes összhangban adta elő zenekar, hogy a felkonfot utólag már-már hatásvadász fogásnak lehetett volna értékelni (nem tettük).
Számomra a Virágok, sej virágok című zenés vers hozta el a torokszorítást, míg kollégám a szintén looperrel szólóban, egészen különleges hangszerelésben, és persze „mókusosan” mély átéléssel előadott Imagine című John Lennon szerzeményt könnyezte meg. Hab volt a tortán – és persze egyben kuriózum is a magyar koncerteket látva -, amikor az énekesnő az egész publikumot rávette arra, hogy felállva esztamot (ellenpontozott ritmust) tapsoljon az egyik nótához. Már ameddig képes volt pontosan tartani a tempót (elég sokáig, úgyhogy a közönségnek is jár itt egy nagy „Bravó!”).
A ma este szummája? Igazi felszabadult és felszabadító, megérintő és léleksimogató zenélés folyt a színpadon, amelyhez minden szereplő a maga frontján egytől-egyig, technikailag éppúgy, mint a beleélés frontján, magas színvonalon tett hozzá. Ám minden szándékom ellenére néhol ömlengésbe hajló beszámolóm zárásaként térjünk még vissza a főhősnőre egy picit.
Miért nem írom az egyébként hol Hazel O’Connort, hol Edit Piafot, hol a számomra oly kedves aranytorkú Noát, hol Kovács Katit, hol pedig csupán egy (teljesen alaptalanul) a kudarctól, szeretetlenségtől félő riadt kislányt emlékeimbe idéző előadóra, hogy virtuóz hegedűművész vagy brilliáns énekesnő? Mert Szirtes Edina Mókus se nem ez, se nem az. Helyesebben nem csak ez, és nem csak amaz. Ő daloló és versmondó. Pártatlan hírhozó. Tiszta csatorna. Nemcsak hegedűje, de torka és egész lénye is hangszer, melyeken a legmagasabb fokon játszik.
Mókus leginkább maga a zene.
Szerzői estjének címéről, mely egy Szép Ernő verset idéz, (Így szerettem volna élni) nekem egy aprócska, de annál nagyobb jelentéstartalommal bíró „zen” szóval kiegészített változat jutott sóvárgón eszembe. Igen. Én így szerettem volna zenélni. De kellő tehetség és kitartás híján csak a „B” verzió jutott: Szirtes Edina Mókust és fantasztikus zenekarát hallgatni.
Azt viszont örömmel teszem.
Bármikor.
Felléptek
Szirtes Edina Mókus - ének, hegedű, brácsa
Csonka Gábor - hegedű
Haraszti Krisztina - brácsa
Hegyaljai-Boros Zoltán - brácsa
Kertész Endre - gordonka
Hámori Máté - gitár
Födő Sándor "Fodo" - ütőhangszerek, zongora, harmonika
vendég: Lukács Miklós - cimbalom
Fotó: mmi
Szólj hozzá!