Az előzenekar szerepét ezúttal az Anima Sound System vállalta magára. Megvallom, velük kapcsolatban még magam se tudom hányadán állok, leginkább a "Szeretlek is, meg nem is" című ős-R-GO-sláger címe áll legközelebb a valósághoz. A huszadik szülinapját ünneplő bandát a közönség érkezési szokásainak megfelelően csekély tömeg fogadta, így nem mondhatom, hogy óriási bulit csaptak, de a tisztes helytállás rendben volt.
A 30Y, élén Beck Zolival, az a fajta jó értelemben vett underground (ejjjj, de nem szeretem a dobozolást) zenekar, akiket csak az nem ért, aki nem is akarja. Személy szerint én nagyon örülök annak, hogy az idei szezonban ismét járják az országot, mert erős hiányérzetem támad, ha évente legalább 2 alkalommal nem tombolhatok a koncertjeiken. Már akkor fülig ért a szám, mikor kiderült, a Park-nyitóhétvége egyik fő attrakciója lesznek. Természetesen azonnal beírtam a naptárba szép nagy betűkkel, nehogy véletlenül is keresztbeszervezzek valami programot. És megint nem bántam meg a döntésem. Minden úgy volt, "Ahogy elképzeltem"...
A Park menetrendje szerinti szokásos fél kilenc tájban felgördült a képzeletbeli függöny, és a zenekari tagok laza mozdulattal besétáltak a színpadra. A szép számban összegyűlt rajongók már ettől a jelenettől extázisba estek. Nem volt hosszú köszöntőbeszéd, mondhatni egyből belecsaptak a lecsóba, hisz mindenki ezért jött. Ők is. Ennek megfelelően válogatták össze a repertoárba kerülő dalokat is, hisz az országos ismertséget hozó Bogozd ki-tól az idén kiadott új lemez dalaiig minden volt, mi lelkünknek oly kellemes. Az érzelmes számokon sírtunk, a pörgős dalokon tomboltunk, a szünetekben pedig a felkonfokon nevettünk. Kiderült, hogy egy igazi 30Y rajongó csak úgy tudja kirakni a Rubik-kockát, ha átragasztja a színeket - ahogy Zoli tette -; viszont Activity-ben erős a tábor, hisz Zoli rögtönzött mutogatósdijából azonnal rájöttünk, hogy a soron következő darab a Pécsi tánctanár esete a tinilányokkal.
Továbbá az sem titok többé, hogy Papa azért kopaszodik, mert a zenekari tagok állandóan a buksiját simogatják, és erre a közönség is bíztatást kapott. Mindez olyan természetesnek hat, mintha két régi barát beszélgetne, és ez így tökéletes. Tisztelet és szeretet oda-vissza áramlik a levegőben, és ehhez nem kell nagy sóóóműsor meg félpucér táncoslányok a háttérben. A színpadon és a nézőtéren is hús-vér emberek, érző lények, akikre mi felnézünk, viszont ők soha nem néznek le minket! Azt hiszem, valahol ennek is köszönhető a 30Y töretlen sikere. A koncert végén a fiúk olyan sebesen távoztak a színpadról, hogy nekünk még időnk sem volt felfogni, hogy nincs tovább. Percekig tapsoltak a rajongók, hátha megkönyörülnek rajtunk, de a csendrendeletet bizony komolyan kell venni. Hazafelé igyekezve akaratlanul is kavarogtak a fejemben a dallamok, és még napokkal később is egyik kedvenc dalom refrénjét hallottam rotációban, mintha elakadt volna a lemezjátszó. "Ül, és vár csak ül, és vár csak ül, és vár csak ül..."
Mellékesen tenném hozzá, nem csak Robbie Williams koncertjét tudja tönkrevágni egy érdektelen és érzéketlen "néző". Innen szeretném megköszönni annak a Hoppában VIP-ként helyet ugyan nem foglaló, viszont az óriási üres terület ellenére szorosan mellém álló hölgykettősnek a részletgazdag, mindent kimerítő "pasiügy" szófosást (bocsi), amelyre ugyan én magam egy pillanatig sem voltam kíváncsi, ez a tény viszont őket egyáltalán nem érdekelte. Annyira örülnék, ha legalább a koncertek ideje alatt tekintettel lennék a másik félre, ne adj isten, megtisztelnénk a művészeket azzal, hogy ama szűk másfél óra erejéig megpróbálunk arra figyelni, ami a színpadon történik. Még akkor is, ha VIP karszalaggal rendelkezünk...
Szólj hozzá!