A Naifa

A négytagú lisszaboni együttes zenéje élénk, sodró, érzelemdús és simogató, melyben a háttért képező Aguardela basszusgitározik, Luís Varatojo portugál gitárt (12 húros hangszer) penget, míg Paulo Martins dobol, miközben az énekesnő, Maria Antónia Mendes éneke hátborzongatóan gyönyörű.

Aki már hallott fado-t - ezt a tradicionális és máig nagy népszerűségnek örvendő jellegzetesen portugál zenét -, annak nem kell bemutatni ezt az igencsak sajátos dallam- és érzésvilágot. A többiek pedig képzeljenek el egy többségében keserédes, néha gyászos, néha felemelő mediterrán gitárzenét, amely egyenrangú partnere a fájdalmas, (hol visszafogottan, hol leplezetlenül) szenvedélyes énekhangnak. Elvileg az 1820-as évek Portugáliájából származik, szövegeinek témája a szegények élete, vagy az ottani mindennapi élettől elválaszthatatlan lételem: a tenger.

Az A Naifa is ezzel a fado-val hódítja meg az Európa közepén rekedt férfiember szívét. Megkezdődik tehát a sós könnyekhez, és a sosem látott portugál óceán és lányok iránti vágyodás kibomlása: mindehhez egy csipetnyi elektronikus alap (hasonlóan a Gotan Projecthez) a modern, de nem tolakodó katalizátor. Hagyni kell a kicsit törött, kopottas ütemeket, hogy a hátukra vegyenek, érezni azt, hogy most egy gyönyörű női test törődik veled, mint valami ismerős, de mégis elvont csilingelés, zúgás, morajlás, ott a gitárjáték.

A számok egybeérnek, nincs szünet, csak ugyanaz a tartós benyomás, amely a valós és a fantázia értelmezést feladó összege. És ami a legmeglepőbb, hogy nem válik unalmassá ez a zenei, meseszerű kirándulás - minden csak azon múlik, mennyire engedjük el magunkat.

Tökéletes télre, tavaszra, nyárra és őszre is: a kontinens másik fele összemosódik ebből a távolságból. Hagyjuk élni az elképzelt dolgokat, a gondtalanságot, a portói vörösborban elszíneződő párás levegőt. Maradjon meg ez az illúzió.