Beri Ary

Művészet utolsó vérig

- Mondani akarsz valamit?
- Dehogy akarok...
- Feljössz a színpadra?
- Dehogy megyek...
- Akkor most felmegyek, és mondok valamit.

Ez a párbeszéd hangzott el a művész és Herczeg Zoltán stylist között a megnyitó előtt, s aztán Herczeg tényleg felment a színpadra, és tökéletesen összefoglalta mindazt, amit Berencsi Attiláról (vö. Beri Ary) gondolni lehet.

Mármint azoknak, akik nem csak a "Szerelem..."-filmek tinibálványaként gondolnak rá. Valójában nem tudni, ki vette rá Berencsit, hogy festményeivel és dalaival kiálljon a barátai és jó pár rajongója elé, de köszönet érte: nem lehetett kis munka.

Évtizedek óta saját univerzumában él, működik, alkot, fest, zenét szerez, szöveget ír, és csak akkor bújik elő, ha már nagyon dörömböl valaki az ajtaján. Márpedig dörömbölő akad: a bulvármédia előszeretettel rángatja elő az egykori sztárokat, "Hova tűnt...! felkiáltással, mintha annak a világon semmi más dolga nem lett volna az elmúlt 10-20 évben, mint kemény lábmunkával fent maradni a felszínen. Berencsi Attila már akkor más utat választott, amikor nyugodt szívvel szörfözhetett volna a hullámokon évekig, tőkét és elismerést kovácsolva a lendületből. Ahogy a megnyitón elhangzott, valószínűleg ő a normális azért, mert nem tett így, nem pedig azok, akik mást vártak, várnak el tőle. Viszont hadd szóljak most kicsit a mást elvárók nevében: az ember ragaszkodik ahhoz, amit egyszer megszeret, legyen az egy filmszerep, zene vagy ecsetvonás, és szereti újra meg újra átélni az élményt. Megbocsátható... A közönség között voltak, akik kizárólag a filmekből ismerték, akik zenéltek vele, és akik láthatták milyen jól főz vagy éppen táncol.

Talán oda-vissza működik a dolog, és nemcsak a közönség kapott vizuális- és audioajándékot, hanem a művész is: egy vaskos üzenetet, ami arról szólt, hogy figyelünk és szeretünk, akárhol is vagy. Nem lehet tudni, hogy az óbudai Symbolban megrendezett kiállítás és a minikoncert mit jelent ezen a kifürkészhetetlen pályavonalon Berencsi Attilának. Egy sokoldalú és sokoldalúan tehetséges ember állt előttünk, aki nagy valószínűséggel bármelyik általa kiválasztott művészeti ágban kiugróan sikeres lenne, ha rááll a kiválasztott ösvényre. Ő viszont úgy döntött, hogy ahelyett, hogy ő diktálja a művészetet, aláveti magát annak, és kóborol arra, amerre az éppen vezeti: ha úgy hozza a sors ír egy dalt, egy verset, ha meg amúgy, akkor napokig áll a festőállvány előtt, vagy esetleg vésővel a kezében egy bútor fölött.

Mindenesetre nagyon jó volt hallani újra a hangját, a gitárjátékát, egyáltalán a zenéjét - most éppen Candyman da Marquis segédletével. Bebizonyosodott, hogy a tehetség nem vész el, de bizonyos esetekben még csak át sem alakul: egyszerűen van, és néha fejest ugrik az űrbe.