Berta Zsolt

egy gitár, egy csörgős fadoboz a láb alá, egy mikrofon, egy negyvenes író-zenész, pár tucat dal. Az összetevők listáján más nem szerepel, de nem is kell. Berta Zsolt azokat a dalokat írja és énekli, amit korosztálya férfi tagjai magukban mind megfogalmaznak, megsejtenek. És úgy, ahogy épp kiszalad: semmi cicoma, semmi mellébeszélés.

Persze hősünk egy művelt, értelmes és életrevaló fickó, így az egyenes beszéden ne a trágárság iránti vonzalomra gondoljunk. A dalokban életre keltett történetekben előfordul ugyan nyilvános vizelés, utcai verekedés, komolyabb italozás, a női nem iránti testi vonzódás megvalósításának módozatai, de mindez egy középkorú, lelkében örökifjú hippi kívülről átlagos (már-már proli), valójában gazdag életének részeként. Kis epizódok, amiknek jelentőségét csak megélője érzi, a napi rutinban, a taposómalomban töltött évek apró gyöngyszemei, a kitörési vágy és közben az élet folytonos igenlése. Az a kettősség, ami a belső és a társadalomban megfogalmazott értékrend között feszül: „Kéne a vagyonod, nem mondom, hogy nem / De hidd el, azért nem olyan rossz itt lenn [...] Nem mondhatod, hogy mindenki le van szarva / Nem bújhatsz el – úgy, mint én – egy dalba” (Csak a pénzed kell).

Akad a műsorban a magyarság mentalitását fejtegető blues, világvége-vízió, az elmúláson merengő szving, szerelem eleje és vége, házasság, részeg múltba révedés, minden, ami egy férfival megeshet. Mindez humorral, iróniával, szarkazmussal, és sohasem bántóan. Megmosolyogjuk a dalokat, és közben – kor- és férfitársként – magunkat is: „Gyönyörű volt, s nekem rácsöppent a nyálam a gumimatracra” (Nyáldal). Néhány dalban talán a valóság ábrázolásának vágya túlzásokra sarkallta a szerzőt, talán kevesebb és kisebb mértékű tragédia felsorolása életszerűbbé tenné e dalokat: „Sercen és fellobban, tenyerem védi, egy arc hozzáhajol / Pislogó fényében látszik egy felrepedt száj és egy véres orr” (Hazudj, ha kell); „Egyszer az Izabellán kilencen végigrúgták” (Gyáva férfiak). De ez része Berta Zsolt történetszövési szokásainak, eddigi két regénye (Jancsiszög, Magyar Napló, Budapest, 2008; Visszajátszás, Szoba Kiadó, Pomáz, 2011.) is igen változatos cselekményt sző, esetenként hasonló apró túlzásokkal (szerintem kicsit erősebb malacsággal, mint illene), de rengeteg logikai csavarral.

Az amerikai folk, a blues, a bluegrass, a country nem a nagy eredetiségről híres. Dallamkészlete inkább hagyományőrző, mintsem újdonságokat termelő. Így nem meglepő, hogy Berta Zsolt dalaiban, azok részleteiben felismerünk pár kölcsönzést. De ezt ne koppintásnak értékeljük, ilyen fogalom blues-körökben nem létezik. A jól bevált dallam, dallamtöredék közkincs, mindenkié. Ez a zenei háttér ad Zsolt dalainak olyan ízt, ami által a huszadik század második felének bármelyik évtizedébe behelyezhetőkké válnak.

Van egy gitár, vannak a főként az amerikai zenéből kölcsönzött egyszerű dallamok és akkordok, és van a mai valóságot bemutató szövegvilág. Nehéz kérdés, hogy mennyire zene ez, vagy inkább versek gitárkísérettel. A főszerepben a szavak vannak, a dalokban megjelenő hősöket nagyon is azonosíthatjuk az előadóval, így az egész előadás egy nagy bemutatkozásnak is felfogható. És ehhez a hőshöz illik a gitár. A gitár, ami Elvis óta a hős kelléke, mint régen a kard vagy a puska. Bob Dylan óta – jobb esetben – szavakkal harcolunk, vagy ha a harc reménytelennek tűnik, legalább mesélünk, de a gitár – a fegyver – ott a kézben, ne feledje senki, mire is való.