bongor

Az első és egyetlen CD, amit vásároltam – pontosabban édesanyám vette nekem –, Eminem Lose Yourself albuma volt. A címadó nóta volt a kedvencem, szinte berekedtem, úgy harsogtam: „spanco geri, níz ví ampszpageri!” Már akkor tudtam, hogy nem akarok olyan univerzumban élni, ahol én nem vagyok legalább olyan népszerű rapper, mint ez az Eminem.
Tizenhárom éves voltam, amikor először próbáltam papírra vetni a gondolataimat. Pontosan emlékszem, első koncertemet családi házunk fürdőszobájában rögtönöztem, egyszemélyes közönségemnek (tükörképemnek), egy dezodoros flakonba mormolva. Az első két sora valahogy így szólt: „Sokan próbálkoztak már leírni mi az élet, én is megpróbálom, úgyhogy tovább is lépek.” Ó, micsoda paradox, jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység…
Aztán jött az első szerelem. És az első szerelmes szám. Majd az első szerelmi csalódás. És az első szerelmes szám az első szerelmi csalódásról.
Tizenhét évesen, borongós életunt fiúként megírtam Ars Poeticámat, amit – ki nem fogjátok találni – egy újabb szerelmi csalódás ihletett: „Én vagyok naiv? Mert azt hittem ő Nagy Ő? Aztán az első hónap után ő is azt mondja Ágyő?!”
A szerelemtől csak egyvalamit szerettem jobban: szenvedni a szerelemtől. Éreztem, hogy a világfájdalmamra egy egész egzisztenciát fel lehet építeni. Aztán egyszer csak történt valami. Sehogyan sem sikerült olyan szöveget írnom, amit már egy hónap távlatából ne tartottam volna nevetségesnek. Volt valami kis strófám a pénzről is („szerinted brutális, hogy kínai a cipőm meg a ruhám is?!”), meg volt külvárosi gengszerkedős, de valahogy egyikben sem találtam magam, a kis rapverslábak sorra hullottak a kukába. Úgy tűnt, hogy tizennyolc éves koromra teljesen megcsömörlöttem. Vagy soha többé nem írok, gondoltam, vagy inkább elfogadom, hogy valószínűleg egyáltalán nem tudok majd azonosulni az egy évvel korábbi énemmel, szóval bármit is írok most, az a jövőben hülyeségnek fog tűnni. És akkor úgy döntöttem, hogy nem erőltetem tovább.

A személyiségem és az ízlésem alakulásában leginkább a színiakadémia játszott közre. Itt jöttem rá többek között arra is, hogy a kreativitás számomra inkább technikai kérdés. Tehát, ha eleget foglalkozom valamivel, és nem spórolok a befektetett energiával akkor előbb vagy utóbb meg lesz a dolog gyümölcse. De mindeközben volt egy hang, ami titkon egész idő alatt munkált bennem, és egyre csak unszolt: „neked rappelned kell, jól csinálod, gondolj csak a hírnévre, hogy szeretted volna mindig is, spancageri, tudod! Már megint nem írtál semmit, már egy éve, már két éve, már öt éve nem.” Azt éreztem, hogy össze vagyok zárva a világ legunalmasabb emberével: velem. A hang azonban továbbra sem szűnt meg: „írj valamit, mindegy mit, bármit, kezdd el.” Olyan unalmas vagy – mondtam „neki” – miről is írhatna valaki, aki ennyire unalmas? Erre azt mondta: „héj, egy kis fantázia, heuréka, nem muszáj mindig magadról/magadból beszélned. És túl komolyan se vedd magad, lehetőleg ne mindent erre a lapra tegyél fel, mert azért te sem vagy kurva jó…” Ezzel eresztett útnak az unalmas énem, és a borongós fiú arca talán életében először felderült…
Aztán csak írtam, írtam mindig írtam, és ha visszatekintek, látom, hogy egy-egy szöveg, ami úgy tűnt, hogy nagyon rezonál velem, mégis súlyát vesztette egy idő után. Viszont mindez egy hasznos állomása volt fejlődésemnek, és azon leszek, hogy ez az ív mindig felfelé mutató legyen. Mélyen hiszem, hogy az alkotómunkában nem szabadna megkerülni a valóságot. Sosem értettem, miért nem ír senki arról rapszámot, milyen érzés félni, megszégyenülni, féltékenynek vagy akár hazugnak lenni? Aztán rájöttem, de, vannak ilyek rapszámok, csak (számomra) elkeserítően kevés. A rapben általában öntömjénezve, és álló farokkal kell megfélemlíteni valakit, de mivel nem az én tisztem megmondani, hogy miről kéne’ szóljon a rap, saját zenémet műfajilag inkább csak krëp-ként határozom meg.

Fogadjátok nagy szeretettel a Monománokat!