Nézegess megmaradt szocreál szobrokat!
Az eredeti elképzelés szerint az olimpiákon győztes sportolók itt vonultak volna a kapuhoz és be a teltházas Népstadionba - Rákosi és Gerő elvtárs vigyázó tekintete mellett. A szobrokat át is adták, a dromoszt azonban rendeltetésszerűen soha nem használták. Ezzel szemben mi, a budapesti futóversenyeken résztvevő kis úttörők rendszeresen ezen a focipályányi területen gyülekeztünk és melegítettünk be a nyolcvanas években. A rendszerváltás óta tartottak már itt kutyakiállítást, szabadtéri pártkongresszust, de a környék népe az itt felállított óriáskivetítőkön követheti figyelemmel a focimeccseket és az olimpia legizgalmasabb versenyeit is. Általában sűrű az élet a szobrok körül, de a legtöbb rendezvényszervező inkább eltakarnivalónak vagy akadálynak tekinti az alkotásokat, amikkel így általában senki nem is foglalkozik. Ki kell fogni azt az időszakot, amikor nyugis a környék - az ősz és a tél nagy része tökéletes arra, hogy elsétáljon ide és jól körülnézzen a Borsaolvasó.
A Népstadion környéke az 1900-as évektől kezdve amolyan sportnegyede volt a városnak, ide került 1953-ban maga a stadion, amelyet 2002-ben Puskás Ferencről neveztek el. Az épület a szocialista elvárásoknak megfelelően grandiózus volt, akkoriban a világ egyik legnagyobb befogadóképességével dicsekedhetett. Hogy minden kellően nagyképű legyen, bevonulási díszútvonalat is terveztek a kapu elé. A dromosz két oldalán 8-8 monumentális szoborcsoport kapott helyet - nem csak esztétikai, de propagandisztikus céllal. Az alacsony talapzaton elhelyezett három méter magas szocialista-realista stílusú alkotások a népköztársaság mindennapi életét jelenítik meg. A szobrok felállítása elhúzódott, az utolsó hat alkotás csak 1958-ban került a helyére. Egy urbánus legenda szerint ezek a később felállított alkotások már bronzból készültek, a többi alumíniumból. Hogy melyik milyen mértékben tekinthető művészeti alkotásnak, azt nem tudom, de az biztos, hogy a szobrok így együtt különös hangulatot adnak a helynek. A szocialista életképek tulajdonképpen saját maguk karikatúrái, ráadásul sok akkoriban készült szoborral ellentétben eredeti helyükön állják a sarat már ötven éve.
Sorakozó az Aréna mögött
Az Aréna háta mögött a Stadionnal szemben állva bal kéz felől az első szoborcsoport három fiatalt ábrázol. A zászlót vivő fickók össze-vissza mutogatnak egy virslilábú sarus lánynak, akinek cicijét is részletesen kimunkálta az alkotó. Ez a fajta törődés a fiúk cipőfűzőjén és a zászlón is megfigyelhető. Hogy a szobor mit is jelent, nem tudom. Utólag kiderítettem a címét: Felvonulók - így már könnyebb a megfejtés. Kerényi Jenő szobra 1954-ből.
A következő szobron a hasonló sarut viselő, virslilábú, széles csípőjű anyuka nyakában boldogan metálvillázó kislányával nézi amint két arc - hátukon a vicces cimbikkel - keményen hadakozik, de az is lehet, hogy vérszerződést köt. A cím mindent tisztáz, vagy mégsem: Lovacskázók. Készítette Somogyi József 1955-ben.
Felvonulnak és lovacskáznak
Az egyértelműen labdarúgó jelenetet ábrázoló harmadik csoportot meglepően részletesen kidolgozva ábrázolta a művész, Mikus Sándor. Az mondjuk, nem teljesen egyértelmű, hogy a korabeli mezt viselő kapus éppen a támadást állítja meg, vagy az érkező csatár lábára kívánja pottyantani a labdát, de a stoplik, futballmezek és az izmok ábrázolása határozottan életszerű. Labdarúgók, 1958.
Hasonló kidolgozottságot mutat a bunyósokat ábrázoló csoport is, ahol a bírónak még síp is lóg a nyakában, és feszült tekintettel figyeli az egymást egyébként el nem találó, letűrt zoknis bunyósok nemes versengését. Az Ökölvívók című alkotást Búza Barna készítette 1958-ban.
A fuvolázó fickó két csajnak nyomja a zenei aláfestést, az egyik vélhetően fejből tudja a szöveget, mert nincs a kezében kisfüzet, szemben a másikkal. Ez a társaság már kevésbé van kidolgozva, mint az előzőek. A végtagok, a cipők és a ruhák elnagyoltak, az alumínium pedig csúnyán elszíneződött. Az 1953-as szobor címe meglepő módon Éneklő fiatalok, az alkotó Makrisz Agamemnon.
Labdarúgás, ökölvívás, na meg az éneklő fiatalok
A gumicsizmás főagronómus kinézetű egyén magyaráz a gabonakévén ácsorgó jól megtermett, duzzadó izmú aratólegénynek, akit tátott szájjal figyel egy aratóleány. A kezeken annyit fogdosták már az ujjakat a látogatók, hogy talán csak Szent Péter cipője van így elkopva a róla elnevezett vatikáni székesegyházban. A Mezőgazdasági brigád című remekművet Kocsis András készítette 1956-ban.
A hevederben ácsorgó jó munkásember és a mellette harapófogóval kezében munkára kész emancipált munkásleány szemmel láthatóan pillantást sem vet az ujjával égre mutató, vélhetően a szocializmus építését vizionáló főmérnök kinézetű illetőre. Az enyhén elnagyolt alkotást Ocsai-Kiss Zoltán szoborta 1957-ben, művének címe: Ipari tanulók (szerelőbrigád).
Mezőgazdasági és szerelőbrigád is kell a gránátvető katonák mellé
Nem egészen érthető, hogy a sor végén szereplő egyenruhában, teljes fegyverzetben ábrázolt alakok tulajdonképpen mit is csinálnak. Ha az amuri partizánok ádáz küzdelmét akarta ábrázolni a művész, akkor érthetetlen, hogy a gránátot hajigáló figurák miért a mutogatós tiszttől kapott instrukcióval ellentétes irányba dobják a harci eszközt. Kivéve persze, ha bekerítette őket az ellenség. Ha viszont a gránátvetést, mint a kislabdadobás elődjét sportként értelmezzük, akkor az egyenruha és az oldalfegyver szorul némi magyarázatra. Tar István 1955-ös munkájának címe Gránátvetők.
Szólj hozzá!