Az úgy szokott kezdődni, hogy egy rég leharcolt énekes, együttestag elkezd nyavalyogni a médiában az alacsony nyugdíjáról. A tenyérbemászó fajta még hozzá teszi a "méltatlanul" szót, a szívlapáttal felkeresendő azt is megemlíti, hogy "pedig ő mennyit letett az asztalra".
Hát nem tudom. Bő húsz éve az egyik kerület polgármestere év végi koccintást szervezett óvónőknek. (Akkor még emberszámba vették őket.) Elhangzott a szó, megkapták borítékban a tíz-tizenötezer forintocskájukat, és boldogan indultak volna a svédasztal kellemesen gőzölgő töltött káposztája, aszpikba csomagolt sonkatekercse felé. Az önkormányzati közönségszervező azonban megállította az éhes tömeget, mert bejelentett egy híres humoristát, hogy vidáman búcsúzzanak a népek az óévtől. A realistábbakat és az éheseket nem hatotta meg művész úr, ballagtak tovább, az udvariasabbak maradtak. Aztán már ők sem. A neves humorista a Rádiókabaréból unalomig ismert számait melegítette fel, a kevés néző pedig elszivárgott a töltött káposzta irányába. Művész urat nem zavarta, lelökte a húsz perces unalmat. Végül csak a közönségszervező maradt, aki átadta a szerény százhúszezer forintos tiszteletdíjat. Művész úr sóhajtva eltette a pénzt, aztán szaladt a következő produkciója helyszínére. Akkoriban egy óvónő úgy huszonötezer körül kereshetett egész havi munkájával. Na, ennyit az asztalra tevésről. Meg az alacsony nyugdíjról való panaszkodásról. Teccetek volna nyugdíjalapot fizetni a haknipénzekből, és akkor most nem lenne alacsony a nyugdíj. És nekünk sem kellene elviselni a nosztalgiakoncertekre hívogató plakáterdőt. Mert ez a második lépés.
Az előadók motivációja tehát egyértelmű: öreg lettem, kell a pénz. Kinek nem? És mentségükre legyen mondva, hogy külföldi előadók is ezt játsszák. Jagger negyven éve még öntudatosan nyilatkozta, hogy hetvenévesen nem akar a kielégülési nehézségeiről énekelni, mert az már röhejes lenne. Aztán énekel. A Scorpions volt közép-európai együttesekkel házal a régi legendára építve. A sor folytatható. Ám egy pici különbség van. A külföldi bandák időnként jelentkeznek új számokkal. Itthon meg? Tegye fel a kezét, aki tud – mondjuk az Omegától – harminc évnél fiatalabb slágernek mondható számot. A többinél dettó. A leginkább zavaró ebben a nosztalgiázásos koncertezésben az újdonság hiánya. Ami azt jelenti, hogy ezeknek az egykor volt énekeseknek, bandáknak az ég egy adta világon semmi mondanivalójuk nincs. Semmi. Húsz-huszonöt-harminc éve. Nem írnak számokat, csupán a handlét tukmálják. Most már nem csak a "nagy öregek", hanem a húsz éve villanásnyira feltűnt volt fiúbandák, lánycsapatok is. Bródy és a Koncz kivétel ezen megállapítás alól, ők időnként előrukkolnak újdonságokkal.
Művészileg kiégett, megújulni képtelen emberekre miért kíváncsi a közönség? Fel nem foghatom. Hiszen "...ezek bizony mindig ugyanazok." Mi a jó azon, ha öregemberek eldanolásszák a Petróleumlámpát? Nem vicces, hogy Szörényi bácsi távolból – talán a szocotthonból – ír a kedvesének? Ja, ja a nosztalgia. Az a felelős. Olyan jó elmélázni a közönséget megtöltő többi öregember között, hogy: De jó is volt az agárdi strandon '72-ben! Amikor a nyakamba kaptam a mamát, a koncert végén meg a nádasban... Csak a csúnya valóság, az ne lenne! A mamát már nem tudjuk a nyakunkba venni, részben sajnos picit kikerekedett, részben meg a gerincsérv/csípőprotézis nem engedi. A nádasok diszkrét susogásukkal meg már az ifjú vitézlők idei tetteit is elfelejtették, nemhogy a '72-est.
A nosztalgián kívül talán az aljas indokból elkövetett emberi kíváncsiság vonzhatja még a nézőket. Szeretnék látni, hogy Elefánt bácsi le tudja-e még fogni a húrokat, Mecky tata kiköpi-e a tüdejét, amint cicanadrágban végigfut a színpadon, Fenyő apó nem marad-e úgy, ha lehajol felcsavarni a szőnyeget, Tolcsvay papa fel tud-e szállni az első villamosra (egyáltalán felismeri-e, hogy az a sárga ott villamos)? (Benkő Lászlóval nem viccelődünk, imádkozunk az Úrhoz felépüléséért.) Az "élelmesebbje" pedig elmegy lejáratni magát valamelyik tucattehetségkutatóba, hogy egy fél ország drukkoljon neki, hátha be tud fejezni legalább egy értelmes mondatot.
Nem tudom tehát, hogy mi az a plusz, amiért érdemes lenne elmenni ezekre a koncertekre? Fénykorunkban a többségük kifejezett valamit. Akármit, de volt mondanivalójuk. Akkor értéket hoztak létre, hozzájárulva közös kultúránkhoz. Ezek a művek ott vannak a hanghordozókon/videókon, ha valaki akarja, bármikor meghallgathatja/megnézheti őket. Most meg...
És mi lesz a folytatás? A művész urat/hölgyet kitolják a színpadra ahol erős lélegeztetőgép futamokat játszik? Járókeretes nénikék, bácsikák fognak csápolni? Esetleg botokat fognak lengetni az "ugye eljössz még" dallamára? Egyáltalán, lesz aki hallókészülék nélkül is hallja majd az elefánt-dübörgést? Annak talán lenne értelme, hogy mai fiatal előadók feldolgozzák, korszerűen interpretálják ezeket a dalokat, mert megőrződne a bennük rejlő kétségtelen érték. Az egyre öregebb előadók kínlódása viszont csak lejáratja a korábbi életművet is. Tudomásul kellene venni, hogy már csak "Volt egy fiú és volt egy lány..." akik végig mentek az álmok útján. Ha ez nem történik meg, marad a csalóka szín.
Természetesen mindenki arra veri el a pénzét, amire jól esik, és úgy szórakozik, ahogy akar. Nekem csupán az újra hasznosított produkciók mögött meghúzódó szánalmasságából van elegem.
Az írást innen vettük kölcsön, köszönjük a lehetőséget.
Szólj hozzá!