A közvéleményt megosztotta az énekesváltás, ahogy a vasárnapi boltzár eltörlése. Az interneten vasárnap sorra jöttek az érvek és ellenérvek. Nyilván csak azok kommenteltek, akik nem mentek shoppingolni vasárnap. Amikor felröppent a hír, hogy Axl próbál az AC/DC-vel, akkor egy morbid, de annál hatásosabb reklámfogásnak gondoltam az egészet.
A szomorú valóság viszont az, hogy tényleg próbákra járt a stúdióba.Tényleg kap az emberiség egy hanyatló rock and roll bandát. Angus azon kevesek egyike, aki gitárosként elsőszámú frontember, bár ehhez kell Brian Johnson nem túl karakteres egyénisége. Angus maga a rockgitárosok tökéletes mellékelt ábrája. Üzleti szempontból érthető a választás, mert hát kit tettek volna Brian helyére? (Senkit jobb lett volna.) Már magát a mondatot is rossz leírni, hogy üzleti szempontból.
Az Airbourne énekes gitárosa, Joel O'Keeffe nem olyan nagy név, hiába lett volna jó választás, nem illett volna bele abba az üzleti modellbe, ami stadionokat és zsebeket töm meg. Ha már mindenképp akarják tovább tolni a „díszí” mozdonyt – bár szerintem bölcsebb lett volna bezárni a próbatermet és visszaadni a kulcsot a gondnoknak, hogy köszönjük, többet nem jövünk – befejezte a zenekar. Angus átlépte nálam azt a mércét, amit nem tudok megbocsátani neki, még akkor sem, ha oda-vissza meghallgatom az összes létező AC/DC korongot. Vannak elévülhetetlen tettek. És nálam ez az! Nem Axl tehetségét akarom megdönteni, és nem is emberi oldalát, hanem az egyik legnagyobb rock and roll banda hozzáállását, hogy ehhez adják az arcukat. Ezt a döntést szabad akaratukból hozták meg. Nekem, mint egyszerű rajongónak nem az a dolgom, hogy az emberi oldalát nézzem egy énekesnek, hanem az, hogy élvezzem amit csinál. Angus! Ezt most nem élvezem!
Nézem az HBO-n a Bakelit című sorozatot, ami pontosan erről szól. A harmadik részben Alice Coopert próbálja leválasztani a zenekaráról egy öltönyös lelkes business gyerek, és olyan mérhetetlen alázásban lesz része Cooper jóvoltából, hogy azt nem teszi ki az ablakba. Az már csak egy mellékes észrevétel, hogy Mick Jagger a film producere, aki aztán olyan üzleti magaslatokba rakta a Stonest, hogy az oligarchák csak pislognak. De! Nem hinném, hogy Keith vagy Jagger kiválása után folytatnák a turnézást. Axl Rose mindig fittyet hányt a körülötte lévőkre, még Freddie Mercury emlékkoncertjén is képes volt olyan kritikán aluli produkcióra a fellépés előtti hektószámba tolt alkohol és miegymás miatt, ami szintén egy elévülhetetlen tett tőle. Negatív értelemben.
Axl nem léphetne be Bon Scott és Brian Johnson után a mikrofon mögé. Imádtam a Guns 'N Rosest, imádtam ahogy felrobbantották a színpadot energiával, imádtam hogy úgy néztek ki, ahogy egy rockzenésznek ki kell néznie. De ahogy ez a 2016-os Guns már nem Guns, úgy az AC/DC már nem AC/DC! Nyilván a Stones sem az a Stones már, de legalább együtt tolják a rozoga szekeret. Két rockzenei alappillér kihátrált a józan ész és a szív mögül a pénz felé.
Érthető lenne, ha nem lenne már annyi pénze Angusnak, hogy ha két hétig égetnék sem fogyna el. Ha egy pár éves bandáról beszélnénk, akik előtt ott van még rengeteg meghódításra váró rajongó és rengeteg év és turnézás, akkor elfogadnám. Ahogy elfogadta az előttem lévő generáció is Bon Scott után Briant. És Brian első felénekelt AC/DC lemeze lett mindenidők legnagyobb példányszámban elkelt albumuk, a Back in Black. Ott szerintem minden kételkedő választ kapott arra, hogy jól döntöttek. Amikor Londonban dolgoztam, volt szerencsém látni a The Doorst koncerten, és az akkor 35 éve halott Morrisont, Ian Astbury a The Cult frontembere helyettesítette. Külsőleg szinte megtévesztésig hasonlított rá, a hangja, mint tudjuk, fenomenális, de nem tudtam magamévá tenni a bulit. Nyilván nem is az volt a cél, hogy most lemezeket adjanak ki, hanem kicsit összejöttek pár bulira. Ettől függetlenül végig a hatása alatt voltam az egésznek és felbecsülhetetlen érzés volt látni őket. A Doors legalább nem Morrison halála után próbálta meglovagolni a nevet mindenáron. (Persze próbálkoztak, de szerencsére belátták, hogy nincs értelme.) Ez egy megemlékezés volt akkor Ian Astburyvel, amit az AC/DC helyzetéről most nem lehet elmondani, mert pont az emlékeket köpik le.
Hozzá kell tenni, hogy Axl hangja valahogy visszajött és jól tolja a GNR bulikat, nyilván jó lesz az AC/DC vele, de ezt a bandát nem azért szereti több 100 millió ember, mert micsoda harmóniák és dobtémák vannak benne, hanem mert ők a kibaszott „díszí”, akik egyszerűen és nagyszerűen hozzák az alapot 40 éve. És Axl hangja egybeforrt a Gunsal, nem tudok elvonatkoztatni ettől a ténytől, hogy kurvára nem Bon Scott emléke fog eszembe jutni, hanem a Guns. Persze egy igazi csemege lesz egy színpadon ez a két figura, de hát pont ezt célozták meg ezzel, hogy a rajongó is felszínesen nézze a dolgokat és csak azt lássa az egészben, hogy hurrá, micsoda rocktörténeti pillanat. A nagy faszt az, ez egy mérhetetlen átbaszás, de így legalább nem lesznek a jegyek visszaváltva, lemennek a bulik gond nélkül, és kattanhat a kassza csengő minden nap, hogy „Tisztelt Angus Young, önnek 1millió dollár utalása érkezett a számlájára!”
Nem hülye vagyok, tiszta számomra a showbusiness, de attól még naivan dühíthet a dolog.
Az alábbi sorok csak erős idegzetűeknek! Nézzük meg egy örök klasszikus film a Ford Fairlane kalandjait, abba mindenre választ kapunk:
„A popszakmában sok minden fontosabb, mint a zene. Azt a legjobb kikapcsolni."
"Milyenek ezek a sztárok? Hát ilyenek: „ha kell a pénz a drogra, csinálnak egy rock a drog ellen koncertet."
„A pénzcsinálás az egyetlen művészet, amiben van megújulás.
„A zeneiparban bármi megtörténhet” –zuuty, egy hulla – és rendszerint meg is történik.” „Wisconsinból jöttünk”, „én meg az apám farkából” (na ez a véleményem)
Szóval ha egy szóval kell választ adnom erre az egészre, akkor az így hangzik: „Eszemfaszommegáll!”
Szólj hozzá!