Először is róla.
A megbízhatóságáról híres védő csatárként kezdte, majd a fedezetsorban is játszott, de balhátvédként lett igazi klasszis. Kemény, fegyelmezett, szívós és sportszerű futballista volt.
A válogatottban 1962 és 1969 között 27 mérkőzésen szerepelt. Utoljára a magyar labdarúgás történetében fordulópontnak, a hanyatlás kezdetének tekintett, Csehszlovákia elleni, 4-1-re elvesztett világbajnoki pótselejtezőn lépett pályára Marseille-ben. Pályafutásának csúcsa az 1964-es tokiói olimpián nyert aranyérem volt, a sikerért nemcsak a 12 góljával az ötkarikás torna gólkirályává avanzsált Bene Ferenc tett sokat, hanem a középpálya és a védelem, benne a kőkemény balhátvéd is. Ihász tagja volt az 1964-ben Spanyolországban rendezett Nemzetek Európa Kupáján (Európa-bajnokság) harmadik helyezést elért magyar együttesnek is.
Ami miatt meg befurakodott a zenei hírek közé ez a szomorú értesítés, az az, hogy ő volt Ihász Gábor testvére. A zenész is labdarúgóként kezdte a pályafutását, ugyanúgy a Vasasnál, mint korábban bátyja, így lett ő Ihász II. .. Ám 1967-ben egy rutinvizsgálatnál kiderült, hogy szívproblémái miatt nem játszhat tovább, az orvosok eltiltották a versenyszerű labdarúgástól. Utána csak a telt házas SZÚR-okon, a színészek csapatában és a baráti meccseken ontotta a gólokat, mert a foci örök szerelme maradt. 1989-ben, mindössze 42 évesen hagyott itt minket – bátyjának ennél hosszabb élet adatott meg. A testvérek immár együtt focizhatnak.
A zenével foglalkozók nevében ezzel a dalall búcsúzunk a remek focistától:
Ihász Gábor, Ihász Kálmán, foci
Szólj hozzá!