Énekes volt. Szaxofonos. Dalszerző. Artista. Jogász. Nem utolsó sorban apa. Egy reneszánsz ember, aki megmutatta nekünk az Álomarcú lányt, meg azt, milyen a boogie a zongorán…
A II. világháború után, 1947-ben született a Józsefváros mélyén, Somló Iván Tamás néven. A szülei ugyanis úgy érezték, nem árt, ha a szovjet megszállás miatt Iván lesz a gyerek neve, talán később kevesebb bántódása esik. Más családnál ilyen fel sem merült, ám az övé örült, hogy a zsidó származása miatt egyáltalán túlélte a világégést, ezért volt ez a szokatlan óvatosság.
A szülei aztán ötéves korában elváltak, Somló Tamás pedig a bátyjával együtt az édesapjánál maradt. Az apja új feleségét tekintette édesanyjának, aki megjárta a koncentrációs tábor poklát. A kis Somló aztán a józsefvárosi utcákon mindent megtanult. Focizni, verekedni, udvarolni. Kilenc éves volt, amikor kitört az 1956-os forradalom. Gyerekként képtelen volt felfogni, hogy mi történik. Amikor egy orosz tank belőtt a lakásukba, és az egyik szoba a harmadikról a második emeletre költözött, mindenki reszketett a félelemtől. Ő viszont az eltűnt gombfocicsapatát kereste a romok között.
Nem véletlen, hogy a család az emigráció mellett döntött. Már összecsomagoltak, amikor Tamás tüdőgyulladást kapott, negyven fokos láz kínozta. Az édesapja ekkor azt mondta, rendben, megvárjuk, amíg meggyógyul, aztán indulunk. Meggyógyult, de addigra az oroszok lezárták a nyugati határt. A család maradt. (lásd még szombat.org).
Ha akkor elmennek, talán sosem hallunk Somló Tamásról, így viszont évtizedekkel később már az egész ország ismerte.
Maradtak, őt pedig a forradalom leverése után ismét iskolába ment, a Práter utcai zenei általánosba. Hegedülni tanult hosszú éveken át, utólag azt mondta, bárcsak zongorázni tanult volna. Aztán egy családi barát azt javasolta, írassák be a fiút az Állami Artistaképzőbe. Szerette, itt lett a szenvedélye például a szaxofonozás. Az artistaképzősök a balettintézet növendékeivel együtt hallgattak bizonyos órákat, ahol életre szóló barátságot kötött egy már akkor izgalmas hangú fiúval, Horváth Károllyal. Igen, Charlie-val.
Tizennégy évesen aztán sutba vágta a hegedűt, már a gombfoci sem érdekelte, hiszen, bár zárt világ volt, itthon is kitört a rock and roll láz. Néhány barátjával megalakította az Atlasz együttest. Imádta az életet, a lányokat, a kalandot. Aztán évekig élt artistaként, de visszatalált a zenéhez. A kultikus Kex-ben folytatta, innen pedig némi kitérővel a Lokomotív GT-ben találta magát.
Már ő is ott volt a Lokomotívban, amikor 1973-ban kijött a Bumm!. A lemez, amelynél talán volt erősebb korongja a csapatnak. Jimmy Miller, a Rolling Stones lemezeinek producere is bekopogott a csapathoz, és lemezszerződést kötött velük, ám végül elmaradt a kiugrás.
Külföldön, itthon imádtuk a Loksit és imádtuk Somlót dalszerzőként is. Primadonna, Ülök a járdán, Nagyon kell, hogy szeress engem…
És szerettük őket. A Tabánban, vidéken, mindenütt. Én is ott voltam, a Nyugati pályaudvar termináljában, azon a bizonyos több felvonásos búcsúkoncerten (később mégis összeálltak alkalmanként). Somló szólóban is sikert aratott, s talán az sem véletlen, hogy rengetegen kérték fel duettre.
Ahogy fogalmazott egyszer „volt sok feleségem” És a kapcsolatokból lett négy gyermeke. Három fiú – és az utolsó szerelemből pedig a kis Lili, aki Gyöngyvértől született.
Aztán megtámadta az alattomos betegség. Az orvosok néhány hónapot jósoltak neki, de ő még évekig élt. Mert élni akart.
Az utolsó időkben már a világtól visszavonultan, de a halála előtt nem sokkal még elment egy pécsi jótékonysági koncertre fellépni, mert gyerekek javára gyűjtöttek.
Az énekes, a szaxofonos, a dalszerző, az artista, a jogász, nem utolsó sorban az apa, vagyis Somló Tamás 2016. július 19-én, 68 éves korában aludt el örökre.
Köszönjük a lehetőséget az Újságmúzeumnak!
Somló Tamás, LGT, megemlékezés
Szólj hozzá!