A „27-esek Klubja” kifejezés azokat a zenészeket jelöli, akik pályájuk csúcsán, 27 éves korukban haltak meg. A lista hosszabb és műfajilag sokszínűbb annál, mint amit egyetlen este fel tudna dolgozni, de a közös nevező mindenkinél ugyanaz: rövid, intenzív életút – de egy olyan életmű, amely jóval túlélte az alkotóját. A legismertebb nevek között ott van többek között Brian Jones, Alan „Blind Owl” Wilson, Kurt Cobain vagy Amy Winehouse is.
A január végi est három ikonra szűkíti ezt a kört. Jim Morrison, Jimi Hendrix és Janis Joplin neve együtt nemcsak egy korszakot jelöl, hanem azt a hatvanas évek végi zenei robbanást is, amelyben a rock egyszerre lett személyesebb, kockázatosabb és hangosabb, mint valaha. A három életmű különböző irányokból, de hasonló intenzitással formálta át a rockról alkotott képet.
A 27-esek Klubja utólagos mítoszépítése, hogy mivel mindhárman ugyanabban a korszakban, hasonló körökben mozogtak és rövid időn belül haltak meg, az emlékezet hajlamos őket „egy asztalhoz ültetni”. Nincs arra bizonyíték, hogy ez az életben is megtörtént volna, de párban azért össze-összefutottak:
- Janis Joplin és Jim Morrison biztosan ismerték egymást, többször találkoztak is a hatvanas évek végén Los Angelesben és San Franciscóban. Ugyanazokban a klubokban fordultak meg (Whisky a Go Go, Fillmore), és több kortárs visszaemlékezés szerint volt köztük egyfajta kölcsönös tisztelet – még ha nem is voltak barátok. Morrison kifejezetten nagyra tartotta Joplin hangját és színpadi jelenlétét.
- Janis Joplin és Jimi Hendrix között is volt kapcsolat. Hendrix nyíltan elismerte Joplin tehetségét, sőt, több forrás szerint egy ideig romantikus feszültség is volt köztük, bár erről eltérnek a beszámolók, de Joplin halála állítólag mélyen megrázta Hendrixet.
- Jim Morrison és Jimi Hendrix elsősorban londoni és amerikai turnék idején futottak össze. Van dokumentált találkozásuk, és több közös ismerősük is volt, de nem volt különösebben szoros kapcsolat köztük.
A hatvanas évek végén a rockmítosz narratívája kifejezetten szerette a tragikus, önpusztító zseniket. Hendrix, Morrison, Cobain – a kor és az utókor is hajlamos volt egy leegyszerűsítő képletbe rendezni ezeket az életeket. Joplin ebbe a sémába tökéletesen beleillett: fiatalon halt meg, voltak függőségei és nem felelt meg a kor női szerepelvárásainak.
A friss portrék viszont hangsúlyozzák, hogy Joplin nem egy folyamatosan széteső, kontrollját vesztett ember volt. Az utolsó időszakában próbált stabilabb életet élni, csökkenteni a szerhasználatot, és zeneileg is egy tudatosabb, fókuszáltabb irányba haladt. Halála inkább tragikus visszaesés, mintsem egy hosszú, egyenes vonalú önpusztítás végpontja volt: 1970. október 4-én halt meg túladagolásban egy hollywoodi motelben. A hivatalos vizsgálat szerint nagy tisztaságú heroin került a szervezetébe, amit korábban nem ismert – és ami végzetesnek bizonyult. Tehát nem turné közepén, nem színpadon, nem nyilvános összeomlásban érte utola végzete, hanem a Pearl című album felvételei idején, amikor ráadásul szakmailag is kifejezetten jó formában volt.
A rocktörténeti narratíva minezek ellenére – és a fentiek miatt – gyakran egy önpusztító, kontrollálhatatlan figurát rajzol róla, miközben a közelmúltban megjelent, részletes Louder-portré is arra hívja fel a figyelmet, hogy Joplin élete nem egy eleve elrendelt tragédia volt. A cikk szerint az énekesnő utolsó éveiben kifejezetten törekedett a stabilitásra: próbált megszabadulni a függőségeitől, fegyelmezettebben dolgozott és zeneileg is egy letisztultabb irány felé haladt.
A Big Brother and the Holding Company egy San Franciscó-i pszichedelikus rockzenekar volt, amelyhez Janis Joplin 1966-ban csatlakozott, és amelynek énekeseként robbant be a hatvanas évek végének rockszínterére. A zenekarral rögzítette legismertebb korai felvételeit, köztük a Cheap Thrills albumot (1968), rajta a Piece of My Heart című dallal, amely Joplint országos sztárrá tette.
Joplin színpadi karaktere rendkívül intenzív volt. Nem rejtette el az érzelmeit, nem finomított: a hangja, a mozgása, a jelenléte sokak szemében kaotikusnak hatott, pedig ez inkább tudatos előadói attitűd volt, nem feltétlenül az életének tükre. Joplin pályája már a Big Brother and the Holding Company időszakában is kilógott a korabeli női szerepmintákból. Nem alkalmazkodott, nem finomított, és nem próbált megfelelni a rockipar elvárásainak. Hangja nyers volt, bluesos, sokszor kíméletlen, ugyanakkor mélyen személyes volt. Szólókarrierje során – különösen a már emlegetett Pearl album munkálatai alatt – egy olyan érettebb korszak körvonalazódott, amelyből végül csak töredékeket ismerhetünk. Éppen ezért Janis Joplin nem pusztán a „27-esek Klubja” egyik legismertebb tagja, hanem egy befejezetlen történet is. Egy olyan életmű, amelynek hatása ma is érezhető, miközben mindig ott marad mögötte a kérdés: merre tartott volna tovább, ha van rá ideje.
Az Akváriumos tribute est menetrendje:
19:00 kapunyitás
19:30 Janis Joplin Emlékzenekar
21:00 Message To Hendrix
22:30 Doors Emlékzenekar
Szólj hozzá!