És aztán hazamész.
A csomagjaid még porosak a tegnap emlékeitől, de benned már egyre tisztábban megjelenik egy ismerős, nehezen megfogható üresség. Ez az, amit sokan csak úgy neveznek: fesztivál utáni depresszió.
Ez nem hivatalos diagnózis, mégis nagyon is valóságos érzés. Az élmények intenzitása után a hétköznapok laposnak, zajtalanul unalmasnak tűnhetnek. Nincs több spontán tánc a hajnalban, se egy beszélgetés egy ismeretlennel a sörpadon ücsörögve. Nincs több basszus, ami a mellkasodban dobog helyetted. Csak a csend van, a szoba négy fala – meg az a furcsa nosztalgia, ami nem hagy nyugodni.
A fesztivál olyan, mint egy kiszakított darab egy másik világból. Egy olyan világból, ahol nem számít az idő, ahol a valóság kissé elmosódik, és minden pillanat kicsit színesebb, kicsit hangosabb, kicsit több. Így aztán teljesen érthető, ha a visszatérés a "valódi” életbe nem megy zökkenőmentesen. A tested elfáradt, az elméd túltöltődött és a lelked éppen próbálja feldolgozni azt, ami történt.
És ezzel nem vagy egyedül. Maga a zeneipar is ismeri ezt az érzést – csak ott poszt-turné depressziónak hívják. Ugyanaz az űr, csak más szögből. Zenészek is gyakran vallanak arról, hogy amikor egy turné véget ér, egyszerűen összeomlik alattuk az a világ, amiben addig éltek.
Ahogy Dave Grohl (Foo Fighters, ex-Nirvana) fogalmazott egy interjúban:
„Amikor lejövök a színpadról, a testem remeg, mintha elvonón lennék. A turné végén pedig olyan, mintha egy másik világba zuhannék vissza, ahol senki sem tapsol – és nem érzek semmit.”
Lorde sem titkolja, milyen nehéz az átmenet:
„A turné után otthon lenni egyszerre megkönnyebbülés és bénító. Kicsit olyan, mintha valami fontos részem maradt volna ott kint, az emberek között.”
A brit dalszerző-énekes, James Blake még mélyebbre ásott ebben a csendben:
„A csend, ami a koncertek után jön, néha túl hangos. Meg kell tanulni barátságban lenni vele, különben elnyel.”
És talán a leglíraibb összegzés Bruce Springsteentől származik, aki a Born to Run című könyvében ezt írja:
„A turné egy álom. De az álom véget ér. És az embernek újra meg kell tanulnia, hogyan éljen nélküle.”
Ezek a mondatok nemcsak a színpadon állókról szólnak, hanem rólunk is, akik a színpad előtt táncoltuk végig az éjszakát. A fesztivál nemcsak a zene és a buli miatt marad meg bennünk, hanem mert emlékeztet arra, milyen az, amikor igazán jelen vagyunk. Ez az érzés nem kizárólag a fesztiválszínpadok között érhet utol minket: ott (is) születik, de tovább élhet.
A fesztivál utáni lejtmenet természetes, és ha hagyod, hogy átjárjon, anélkül hogy harcolnál ellene, sokkal könnyebben túljutsz rajta. Nem kell azonnal visszazuhanni a rutinba. Engedd meg magadnak a visszatekintést. Nézd végig a képeket, írd le az emlékeket, hallgasd vissza a kedvenc előadóidat, állíts össze playlistet. A nosztalgia nem az ellenséged, hanem a feldolgozás része.
Aludj, egyél valami jót, ülj ki a napra. Egyszerű dolgok, mégis sokat számítanak. És amikor már úgy érzed, kicsit visszataláltál magadhoz, kezdj el új terveken gondolkodni. Nem kell következő fesztiválnak lennie – lehet egy koncert, egy kiruccanás, egy kávé valakivel, akit ott ismertél meg.
Az élmény elmúlik ugyan, de amit belőle hazaviszel, az veled marad. Még akkor is, ha néha egy kis csend kíséri az útját. Gondolj arra, milyen hálás most a füled... meg a lábad... meg az anyukád :)
***
A cikk ötletét innen vettük :)
fesztivál, depresszió
Szólj hozzá!