Ez az első részre igaz is, mert pergően, gyors egymásutánban mutatták meg, hogy a saját testükkel, és a leghétköznapibb tárgyak ütögetésével másodpercek alatt el lehet varázsolni akárhány embert.
Virtuóz módon, hétköznapi embernek hihetetlen fegyelemmel előadott számokat láthattunk, amiket újra és újra átszőtt a rájuk jellemző kedves, elragadó humor. Eric Robillard, mint a szerethető legkisebb, gyorsan belopta magát a nézők szívébe, ráadásul a többiek humorának is ő volt az elszenvedője.
Láttunk steppelést, homokon cipőtalp csiszatolást, slicchúzogatást, kopasz homlokok ütögetését, műanyag csövek, fagolyók, kis dobok és facipők kopogtatását, veregetését, és belőlük olyan módon történő zaj kinyerését, hogy azt eddig elképzelni sem tudtam.
A facipős jelenet volt az első részben az utolsó, amely méltó módon zárt a szünet előtt. A nézők gurultak a nevetéstől, nemcsak a felnőttek, a gyerekek is. Ezen az előadáson viszonylag kevés gyereket láttam, gondolom a 8 órai kezdés miatt. Mellettem egy 2-3 év körüli kislány táncolta, ugrálta végig ¾ órát, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát, és nagyokat nevetett a poénokon.
Szünetben sem unatkoztunk, mert láthattunk, amint átépítik a színpadot. A hullámlemezek nagy részét kiszedték, és telerakták a színpadot dobfelszerelésekkel, és egy hatalmas japán dobot állítottak fel hátul középen. Ezen utóbbi védjegyükké is vált, hiszen a Percossa név ütőhangszerekre utal, bár inkább szójáték, de erősen hasonlít az angol Percussion-ra mely ütősöket jelent.
Mindenki lenyűgözve nézte a változásokat, a gyerekek az előadás alatt „véletlenül" kirepült szivacslabdával játszanak, a felnőttek közel mentek, hogy megnézzék a sok csillogó-villogó dobot.
Jött a füst, és kezdődött a 2. rész. Őszintén szólva már az elsőben sem értettem, minek az a füst, ha a városi szmogra utalt, hát nálam talált süllyedt, mert végig köhögtem emiatt az előadást.
Természetesen a doboké volt a főszerep. Én a koncerteken általában nagyon hamar megunom a dobszólót, alig várom, hogy vége legyen. Most viszont lenyűgözve néztem ezt a 4 embert, akik olyan magabiztossággal, erővel, lelkesedéssel játszottak ezen a rengeteg kicsi, nagy, még nagyobb, láb közé vehető, gyűrött hordónak kinéző dobon. És nem unta senki, mert cikáztak, ugráltak a felszerelések között, az ember nem is érti, hogy bírják ezt fizikailag.
Később előkerültek más hangszerek is: xilofon, harangjáték, síp, kis gitár, de voltak csörgő tojások is, hogy a nézőket nevetésre bírják.
Tapsoltunk és énekeltünk, mikor ezt kérték tőlünk, ámultunk, mikor a japán dobokat verték, csendben meghatódtunk, amikor bohócsapkában, tütüben, angyalszárnyakkal égi jelenetet láttunk, és nagyon sajnáltuk, mikor úgy tűnt, vége.
A ráadás is emlékezetes volt, hiszen sötétben, öngyújtókkal brillíroztak, sosem gondoltam volna, mennyi mindent el lehet mondani pár szikrával.
Előadás után autogramot lehetett kérni az előtérben, sokan örömmel éltek ezzel a lehetőséggel, hisz így testközelből láthatták a szereplőket, akikről már a színpadon is látszott, milyen sallangoktól mentes, kedves emberek. Mindenkivel szívesen elbeszélgettek, beálltak a fotók kedvéért és dedikálták a szórólapokat.
Sokak számára lesz emlékezetes a mostani előadás sorozat, mert ennyi mókával és viccel ritkán találkozni a színpadon. A komolyabb részek a felnőtteket is meghatották, de a vicceken még a legfiatalabbak is tudtak nevetni, mindenki szívéhez megtalálták az utat. A humor és ötletesség teszi őket egyedivé, úgyhogy ha jövőre is eljönnek hozzánk, rám, mint nézőre biztosan számíthatnak.
Szólj hozzá!