Most sem volt túldíszítve a színpad, mint egyetlen Santana koncerten sem, egyetlen kivetítő volt rajta középen, e mögött pedig egy hatalmas sötét függöny, melyben apró lámpák világítottak. Sokszor elmondtam már, de itt sem hiányzott semmilyen plusz látványosság, ami elvonta volna a figyelmet a zenéről. Minden azt sugallta, ha Santana kiáll elénk, akkor rá kell figyelni, senki másra. Így is volt, amikor pár perccel a hivatalos kezdés után az öreg gitármágus felsétált a színpadra, a Sportaréna közönsége egy emberként tapsolt neki. A Spark Of The Divine-nal kezdett, ami egy nagyon szép szám, egy erős dobszólóval kezdődik, és emellett bőven meg van szórva kis csilingelő hangokkal. Természetesen Santana itt is erőteljesen szólózik, mint az összes többi számban, de egyrészt ez az ő koncertje, másrészt mégsem nyomja agyon vele a többieket. Én úgy érzem, a nevének súlya már nem nyomja agyon őt, nem kell, és nem is törekszik rá, hogy állandóan a rivaldafényben álljon, hagyja hogy a zenekar többi tagja is szóhoz jusson. Olyan észrevétlenül csúsztunk át a második számba, hogy ha nem figyelek, észre sem veszem már a Back in Black ACDC feldolgozás szól, és itt álljunk is meg egy kicsit. Merthogy legutolsó lemeze a Guitar Heaven, mely koncertkörútjának nevét is adta, részemről inkább tisztelgésnek fogható fel a régi nagyok előtt, mint rendes lemeznek. Led Zeppelin, Rolling Stones, ACDC, Cream, Doors, Deep Purple számokat dolgozott fel rajta, de ha nem írja rá melyik-melyik, én fel nem ismerem. A Back in Black is ebben a kórban szenvedett, a két énekes kitett magáért, Santana nyomta a riffeket, a dobos püfölte a dobokat, de a végeredmény eléggé kétséges volt. Szerencsére csak a végén volt egy másik, a Cream-től a Sunshine of Your Love. A többi dal a rég megszokott, de sosem megunható, egyedi Santana stílust képviselte. Harmadiknak egy gigantikus hosszúságú mix következett, a Singing Wings/Crying Beasts/Black Magic Women/Gipsy Queen ezen dalok laza egymásba fűzéséből alakult ki úgy, hogy közben nem volt szünet. Az utolsó számok gitárakkordjaira volt felfűzve a következő kezdete, és ezzel a közönség egy 20 perces extázishoz jusson. Nem is lehetett mást látni a küzdőtéren csak azt, hogy aki ott van, mind integet és táncol, ennél hatásosabb koncertkezdést én még nem láttam. Következett az Oye Como Va, a Maria,Maria majd a Foo, Foo melynél Santana azt kérte, aki csak ott van, az ugráljon, na itt kellett megkapaszkodnom az ülőhelyeken is, mert a többiek majd kiugrottak a bőrükből. A Corazon Espinado következett, mely azért is nevezetes szám, mert nem más dobol benne, mint legújabb felesége, Cindy Blackman. Egy vékony kis fekete nőt kell elképzelni, hatalmasra feltupírozott hajjal, aki nemcsak hogy jól dobol, de egyenesen fantasztikus amit ott művel. Ez a szám is több volt, mint 10 perc, de ebből 8 azzal telt el hogy úgy ütötte a bőröket, mint aki semmi mást nem csinált életében. Meg is kapta érte a hatalmas puszit a színpadon Santanától, és nyugodt szívvel mondom megérdemelte. Óriási volt, szerintem az egész koncert fénypontja ez a dobszóló, ami még az együttes saját dobosának legalább ennyi ideig tartó különszámát is elhomályosította.
Santana nem lenne az aki, hogyha nem ejtett volna szót a rendszerváltásról, a környezet szennyezésről és az egész világ jobbá tételéről. Igaza is van, és talán ez is egy apró tégla a mindenségben, mely hozzájárul, hogy tényleg jobban odafigyeljünk a világra melyben élünk.
Visszatérve a zenére, ráadásnak elhangzott még a Woodstock Chant, mely alatt a háttérben Santana itt adott koncertjét vetítették, a Soul Sacrifice, a Brideroom és legvégül a Love, Peace and Happiness/Freedom.
Santana megmutatta, hogy a 63 éve ellenére kirobbanó formában van, egy igazi latinos koncertet adott, mely nem hagyta hidegen a zsúfolásig tömött Sportaréna egyetlen látogatóját sem. Reméljük, találkozunk még vele, hogy újra és újra átéljük azt az örömöt, melyet zenéjével adni tud.
- dinnye -
Szólj hozzá!