Ember tervez… (Szigetszubjektív 1. nap)

Így sikerül azért eljutni Anna Calvi és a dEUS koncertjére, az előbbi szofisztikált, nőies és roppant szuggesztív, az utóbbit meg egyszerűen szeretjük, tulképp bármit csinálhatnának. Belehallgatásilag Beatsteaks, Ministry, Placebo, valahonnan mindig késünk, ráadásul összekeverjük a színpadokat, de tiszteletünket tesszük a magyaroknál (PUF, Quimby, Anna and the Barbies), leragadunk a Wattican Punk Balettnél, és egyre többször merül fel a youtube közvetítésről, hogy milyen jó gondolat. Nem sikerül fegyelmezetten végighallgatni egyetlen koncertet sem, mert mindig felsejlik az a kínzó érzés, hogy közben lemaradunk valamiről, le kéne erről meg az állandó rohangálásról szokni. Szigetbetegség. Annak, aki egy hónapja még mankózott, pláne. Viszont, ha hagy az ember némi mozgásteret saját magának, bele tud botlani új és izgalmas dolgokba. A Hollands Meets Hungary helyszín pl. pont ilyen. Bármikor arra vetődhetsz, biztos vagy húszan állnak és/ vagy zenélnek a színpadon, és óriási a hangulat. S ha már óriási: egyáltalán nem terveztem, sőt, kifejezetten nem szerepelt egyetlen napi programomban sem, hogy felüljek az óriáskerékre, mivel gyakorló tériszonyosként ez a rémálmaim valóra válásával egyenértékű. Két pálinka és némi bátorítás után azonban elég vakmerővé válik az ember ahhoz, hogy elfogadja az invitálást. És akkor jön rá, hogy az önismerete tulajdonképpen tökéletesnek mondható, mert kizárólag az embertelen magasság miatt nem ugrik ki ordítva a gondolából, és csukott szemmel remegve csak annyit mond a másiknak, hogy „ne forgasd!". Kell két kör, mire apad a halálfélelem, de még a negyedikre sem múlik el nyomtalanul, viszont a látvány az tényleg lenyűgöző, egy óbudainak pláne. Integettem is Pali bácsinak átellenben a tizedikre. A Hurts-öt a vízilabda miatt hagyjuk ott, a sátorba már nem férünk be, eggyel mennek az olaszok, és zeng a riaria-kórus, aztán kapunk még egyet, és több száz ember temeti a kezébe az arcát, majd amikor végleg eldől a dolog, akkor a kórus a „szép volt, fiúk"-ra vált át. Elbandukolunk, úgy ezren, de a mi csalódottságunkon azonnal enyhít három holland fiú, akik a hastáncosok műsorának egyetlen sorát képzik, és nagyon úgy tűnik, hogy a hátralévő pár napban már nem mozdulnak el onnan. S minden rossz érzésem elillan, mikor meglátom a Pandát az egyik színpadon. A sztori hosszú és érdektelen, annyit érdemes belőle megemlíteni, hogy tavaly erősen megkérdőjeleztem az elmém épségét, amikor rájöttem, hogy egy pandával (plüss), illetve az őt hordozó egyenruhás emberrel beszélgetek a nemi identitásról angolul. (Valójában az Ethno inTransit zenekar harmonikása volt.) Éjfél felé már nem zenélnek a nyitott színpadokon, megkezdődik a sátorélet, mondhatnám, de délután háromkor is ugyanúgy táncolnak némelyik helyszínen, mint az újabb szigetnap első óráiban. Beindul a sátorba szorult lüktetés, de haza kell indulnom. Amíg még bírok menni.

Képgaléria itt.

mmi