Előzenekar nem volt, értelme sem lett volna, mert több mint 25 számból állt a koncert, egy 20 perces szünettel a közepén. Szerencsére a végét is úgy időzítették, hogy mindenki elérje az utolsó metrót. Ez apró, de nagy szívesség mindenkinek, aki nem autóval jött.
Lassan elhalkultak a fények, a zenekar hangolt egy kicsit és a függönyön át furcsa csillogás kezdett átszűrődni. Megszólalt a Through és az első pillanatban megdöbbentem, hogy George Michael hangja semmit nem vesztett erejéből. Ugyanaz a szuggesztív előadásmód, mint a korai éveiben, ugyanaz a meghökkentően bársonyos, de mégis elvarázsolóan könnyed hangzás, mint amivel megalapozta a karrierjét. A színpad sem a megszokott négyzet alakú volt, hanem ovális, a szélén futófényekkel. Kár hogy ezt egyszer sem használta ki, végig elől állt, vagy a középen lévő emelvényre ment fel, pedig egyszer igazán körbeszaladhatta volna. A világítás fantasztikus volt, nem használtak sok lámpát, de a hangulatot hol bensőségessé, hol emelkedetté alakították vele, és ez nagyban hozzájárult a dalok élvezhetőségéhez. Meg kell még említenem a hátsó kivetítőt, amin az idő nagy részében absztrakt animációk futottak, de amikor megjelent rajta George Michael, akkor láthattuk, hogy elképesztően éles és szép képe van.
Visszatérve a zenére: a hangulat a második számnál forrt fel, Nina Simone: My Baby Just Cares For Me dala nemcsak ismert, hanem szeretett sláger is. Az ezután következő Kissing a Fool-nál már hatalmas tapsot kapott, és én ekkor kezdtem tudathasadásos állapotba kerülni. Az egy dolog, hogy 11000 ember nem tévedhet, és hónapok óta el van adva az összes jegy, de számomra akkor is furcsa volt ez a stílus. Érdekes megfigyelni, hogy a Wake Me Up Before You Go-Go lendületétől, vagy a Faith gyors ritmusától mennyire messze esik a mosatni előadás. Vajon törvényszerű-e, hogy a kezdeti lázadás után lassan belesimul az öltönyös középszerűségbe, vagy ez csak egy újabb fejlődési fázis? Nem tudom, de amit kaptam az nem a Sportaréna falai közé való volt, sokkal inkább egy elegáns bárba, háttérzenének. Nem mondom, hogy nem tetszett, bár a Police-os Roxanne álmosító előadása olyan volt, mint egy kilúgozott ruha, aminek eredeti színét már saját tulajdonosa sem ismerné meg. Terence Trent D'Arby, Rufus Wainwright, Bing Crosby és David Bowie dalai is helyet kaptak a műsorban, de utólag egyet sem tudnék felidézni, túl egyforma előadásban szólalt meg mind. A feldolgozás nagyon nehéz feladat, mert ha egy számot kiemelek a környezetéből, felére belassítom, és hozzáadok egy nagy adag szimfonikus zenekari hangzást, akkor valami extrát még tennem kell vele, hogy az eredeti lendületét vissza tudjam adni. George Michaelnek ez nem sikerült, sőt a Where I Hope You Are-t az autotune hangzásával még nehezebben elfogadhatóbbá facsarta. Meggyőződésem, hogy valahol belül ő is érezte, ez kevés, azért pörgette fel a lapos hangzást a végére. Amy Winehouse emlékére elénekelte a Love Is A Losing Game-t, majd Rihanna-tól a Russian Roulette kapcsolta magasabb fokozatba a koncert eddigi lassú ritmusát. A Feeling Good alatt a kivetítőn Dita Von Teese adott elő egy forró erotikus táncot, és azt hiszem a dal címével egyetértésben igencsak élvezte a látványt az összes jelenlévő férfi. Az Amazing / I'm Your Man / Freedom'90 végén már állva énekelte vele az egész aréna a refrént, és ekkor éreztem először azt, hogy igazi koncerten vagyok, van lendület, magával ragad a hangulat, és végre jól érzem magam. Az I Remember You következett, majd hosszú taps és dobogás után az utolsó Free.
George Michael nagyon jó színpadi előadó, az évek múlásával hangja egyre szebb és árnyaltabb lesz, kár hogy ebből ezen a koncerten viszonylag keveset mutatott meg. Egy kicsit lendületesebbnek, erőteljesebbnek és a régi énjéből többet mutatóbbnak kellene lennie ahhoz, hogy igazán maradandó élmény legyen.
Szólj hozzá!