Képaláírások helyett (Pafe 2012)

Széles a motivációs skálája annak, ki miért bulizik. Van, aki sok pasit, van, aki sok nőt, akad, aki sok zenekart, mások pedig sok piát akarnak egy időben egy helyen. Léteznek persze hedonisták is, akik mindezekből egyszerre többet is szeretnének magukénak tudni. És éppen olyan változatos, ki milyen nőt/pasit akar, mint amilyen zenét. Tehát ennyiféle igénynek egyszerre megfelelni nem könnyű dolog, erre találták ki a fesztiválokat. A Pafe például olyan feszt, amelyre nem olyan nehéz összeszedegetni a pénzt, éppen ezért nem feltétlenül kell prémiumkategóriás elvárásokkal belépni a területére. Tehát nem fognak banánszoknyás lányok felszolgálni, és jó, ha van sártűrő cipő is a csomagban, mert ha lecsap a mocsár, nem jön a sóder - max a jégersátorban, klub formájában -, vakító napsütésben meg nyeled a port. Ez van.

Viszont.

A színpadok hangosítása tökéletes volt, és a zenei felhozatal is korrekten tükrözte a közönség kívánalmait, továbbá sem a toitoioknál, sem a pultoknál nem kellett sorban állni. Az idei nagyobb területen pedig élhető közelségben húzta meg magát a fesztiválközösség a négy nap alatt, nagyon nem tapostuk egymás sarkát. Szóval, nem volt para, aki bírja, szereti. És fordítva. Mindig nagyon vicces, amikor a kommentekben cinkelik a pafésokat, hogy micsoda népség... Hát, jókedvű, az biztos, és rugalmas is, meg toleráns is. Ennél sokkal több nem kell. Mert ezeken felül minden nap megtörtént valami aprócska csoda, amitől ez a sáros bokájú kompánia csaknem az égbe ment örömében. Hiszen akadnak még olyan profi előadók, akiknél nem a heti rutin része a fellépés, hanem szívvel-lélekkel játszanak a közönségüknek, legyen az bármelyik sátorban -de lehetőleg este hét után. A Balkan Fanatik például akkorát zúzott, hogy nem lehetett a poharat letenni a földre, mert feldőlt, és Pásztor Annáék (Anna and the Barbies) koncertjén láttam először olyat, hogy egy profi fotós ordítva csápolt a fotósárokban. A Belga közönsége csaknem szétrúgta a sátor oldalát, de volt pörgés rendesen a rockmetál sátorban is. A nagyszínpadon Flo Rida volt idén az abszolút megasztár, de megnyugtató volt látni, hogy a másnap esti Quimbyn csaknem ugyanolyan sokan voltak. Igaz, valaki szólhatna a nagy öregeknek (Kiscsillag, Quimby), hogy ne lamentáljanak annyit az idő múlásáról meg egyéb dolgokról, hanem csak játsszanak, ha már ott vannak. Személy szerint én a sátras koncerteket szeretem jobban, mert közvetlenebb a kapcsolat, meg nincs is olyan hideg esténként.

Tehát a Pafe, az Pafe, jól meg is lepődnénk, ha jövőre egész más lenne, megszoktuk, és kész. Az átállás sikeresnek mondható, úgy tűnt, már senki sem nosztalgiázik: a Cseri-erdei bulik utolsó hangját elvitte a szántódpusztai dübörgés, és hát az sem sem utolsó látvány, amikor a nap lebukik a Lovasi feje mögött a Balatonba.

Jövőre veletek - reméljük- ugyanitt!

(MMi)

A koncert.hu képgalériája itt látható (KATT IDE)