Elsőként mégis kezdjük a fekete levessel, hogy aztán ezen túljutva, már csak a jóra figyeljünk.
Az utolsó pillanatban technikai okok miatt máshová kellett helyezni a színpadot, ezért a jegyek nagy részét belépéskor át kellett javítani egy másik helyre. Nem sikerült tökéletesen ez az akció, mert a tömeg miatt csak lassan haladtak, ráadásul volt, hogy tévedésből egy helyre több jegyet is átírtak. A 3D-s szemüvegek kiadását is sikerült megkavarni, mert a jegyek felmutatása után adtak csak belőle. Körülbelül 4000 ember volt, és mint sejthető, az utolsó pillanatban esett be mindenki, ezért hatalmas volt a tolongás és tülekedés. Még szerencse, hogy csak az előadás második fele volt 3D-s, és a szünetben kérés nélkül is lehetett kapni a kijáratnál álló lányoktól. Minden jó ha jó a vége, mire fél órás késéssel kialudtak a nézőtér feletti fények, mindenki megtalálta a helyét, és boldogan fogyasztotta a büfében vett inni és harapnivalót.
A show a Greatest Hits World Tour nevet viselte, ezért nem egy-egy albumra koncentráltak, hanem igyekeztek összeválogatni azokat a számokat, amik szerintük a legjobban bemutatják a Pink Floyd egyediségét. Kétség sem férhet ahhoz, hogy értenek hozzá, ezt bizonyítja az is, hogy már 23 éve játsszák tribute zenekarként a számaikat.
A közönséget elnézve mintha a 40-es korosztály osztálytalálkozóján lennénk, az efeletti vagy ez alattiakat nagyítóval kellett keresni. Jobban belegondolva egyből érthetővé válik a dolog, mert aki a The Wall megjelenése idejében tinédzser korát élte, az most lépett be a középkor csatamezejére. A hangulatra már az első pillanattól kezdve nagyon jó volt, a Shine on You Crazy Diamond kezdő taktusaitól kezdve vastapssal és éljenzéssel kísérték a zenekart.
Először furcsa volt nekem, hogy nem ragaszkodtak az eredeti számok előadásához, beletettek egy orgonaszólót, megcsavarták a gitár hangzását vagy a megszokott effektek helyett mást tettek be, de ennek ellenére élvezhető volt a produkció. Még talán több is volt, hiszen az idők során annyi minden változik, és ez a változás ha szakértő kézzel nyúlnak hozzá, csak előnyére szolgál. A zenekar tagjai mind kivételes adottságú zenészek, de számomra ketten közülük is kiemelkedtek. Steve Mac gitáros kopaszra borotvált feje is egyedi volt, de virtuóz tudása átütött minden hangon, amit lejátszott. Csodálatos szólói voltak, és amikor eljött az ideje, azt is bebizonyította, hogy énekelni is tud. Nagyon tetszett amit csinál, és mivel az első sorban előtte ültem, szinte az egész koncert alatt őt figyeltem. A másik különlegességet Bianca Antoinette Glynn énekesnő jelentette, aki egyike volt a vokalistáknak, de a The Great Gig in the Sky dalban szólót énekelt. Nem találok más szót rá, minthogy gyönyörű hangja van. Ez a szám egyébként sem más, mint egy majdnem 5 perces folyamatos ének, és amikor megszólalt szó szerint elvarázsolta a közönséget. Élvezet volt hallgatni, és megérdemelte azt a hatalmas tapsot amit kapott. Alex McNamara az együttes énekese engem inkább Joe Cockerre emlékeztetett, hangja kicsit rekedtesebb volt, a magasabbakat és a hangosabb részeket nem tudta olyan szépen kiénekelni, viszont a többinél már elemében érezte magát.
A szünet után kezdődött a 3D rész, a színpad közepén egy kör alakú vászonra vetítették a térhatású animációkat, amihez a szemüveget is viselni kellett. Pont mint a moziban, az ember hátradől és csak élvezi, amikor az Another Brick in the Wall téglái belecsapódnak a szemébe. Majdnem az összes számhoz készült valamilyen animáció, és lehet csak a telhetetlenség beszél belőlem, de szívesebben láttam volna ezeket egy nagyobb vásznon. A The Happiest Days of Our Lives alatt egy gigantikus felfújt tanár figura mutogatott a nézőkre, és közben lézerfények cikáztak a fejünk felett, a Comfortably Numb alatt pedig egy hatalmas villogó vörös szemű disznó lebegett a levegőben. Szépen felépített show kisért minden számot, a zene pedig mindent elsöprően áradt a hangfalakból. Minden tribute zenekar gyenge pontja az, hogy hogyan tudja bemutatni az eredeti számokat, de az Aussie Floyd előadása annyira jó volt, hogy néha úgy éreztem magam, mintha az eredeti Pink Floyd jött volna el hozzánk. Volt pár olyan szám ami a határokat feszegette, az egyik ilyen az On The Run, amire az elején alig ismertem rá, a teljesen más ütem miatt, és a kevésbé ismert Careful With That Axe, Eugene a hirtelen sikoltásaival, amik bár az eredetiben is megtalálhatók, de mégis a frászt hozták rám. Azonban mindezek nemhogy elvettek volna az előadás hangulatából, hanem még erősítették is azt. Zárásként a The Wall egyik legjobb száma, a Run Like Hell következett, ami méltó lezárása ennek a kivételesen magas színvonalú és sokáig felejthetetlen koncertnek. A látvány olyan volt, amilyet még sosem tapasztaltak a Sportaréna látogatói, egymást egészítették ki a reflektorok, a lézerek, a színpadi vetítés és a 3D. Egyedülálló vizuális élményt sikerült létrehozniuk, és mindezt a zene tökéletessége csak még jobban kiemelte. Vita nélkül megérdemlik a tapsot és az elismeréseket, amiket szerte a világban kaptak, nem hiszem, hogy bárki felül tudná múlni őket.
A hazánkban első alkalommal bemutatott Australian Pink Floyd Show megérdemelt sikert aratott. A technikai ujdonságok sem takarták el azt a tényt hogy zenészei magasan képzettek és méltó módon állítanak emléket a Pink Floyd munkásságának. Reméljük utolsó szavaik valóra válnak és jövőre sikerül ujra eljönni hozzánk.
Setlist:
Shine On You Crazy Diamond
Welcome To The Machine
Coming Back To Life
Arnold Layne
Sorrow
Learning To Fly
Dogs
Speak To Me
Breathe
On The Run
Time
Breathe (Reprise)
The Great Gig in the Sky
Careful With That Axe, Eugene
Money
The Happiest Days Of Our Lives
Another Brick in the Wall, Part I
ráadás
Wish You Were Here
One Of These Days
Comfortably Numb
Run Like Hell
Szólj hozzá!