Persze a távol-keleti kultúra, legfőképpen a japán mindig is érdekelte az európaiakat. Egy átlagembernek a gésák, a harakiri, a teaszertartás, a dobok és az önfegyelem jut eszébe. Vagyis nagyon keveset tudunk róluk, és reméltem, hogy az előadás után többet fogok tudni nemcsak a kultúrájukról, hanem az emberekről is.
Elszántan meneteltek az emberek a hóban a Kongresszusi Központ felé ezen a nagyon is hideg februári estén. Kicsik és nagyok, az iskolás korosztálytól az ötvenesekig bezárólag. Fázósan, de csillogó szemekkel ültünk be a sorok közé, volt időnk nézegetni a színpadot, ahol ott sorakoztak a dobok, a legkisebbtől a legnagyobbig. Középen fent egy nyitott paraván, később kiderült, hogy e mögött is dobok voltak. A hátteret egy szép hangulatú a japán gondolatvilágot idéző vetített kép adta.
A kezdés igen hatásos volt, sötétben és halkan indítottak, majd ahogy világosodott a színpad, úgy nőtt a hangerő is. Gyönyörűen kimunkált izomzatú, fekete ruhába öltözött fiatalokat pillanthattunk meg, akikről az első látásra kiderült, mennyire odaadóan és elszántan teszik a dolgukat. Máris megértettem, mit is jelent a gyakorlatban a "gamushara", hiszen itt nem lehet egy pillanat kihagyás sem, minden erejüket és képességüket igénybe fogja venni ez az előadás. Mikor a csúcspontra értek, és fényben úszott a színpad, a hangerő is a tetőfokára hágott, a koncerttermet átjárta az a hihetetlen energia, amit ettől a 17 fiataltól kaptunk. Már senkinek nem jutott eszébe, milyen hideg van odakint, vagy hogy mi lesz holnap a munkahelyen. A székünkhöz szögezve áhítatosan adtuk át magunkat ennek a nem mindennapi élménynek. Egy emberként voltak jelen a színpadon, ilyen fokú odafigyelést, egymástól függést csak a légi akrobatáknál láttam eddig. Fantasztikus volt figyelni, hogy mennyire összeszokottak, olyanok voltak, mint egy jól működő gépezet mely csodás hangokat állít elő.
A fiúk és a lányok teljesen egyenrangú partnerek, adott esetben játszótársak az előadás alatt. Hiszen itt fiatalokról van szó, akik mint mindenki, szeretnek viccelődni, huncutkodni, évődni egymással, sőt, kifigurázni a másikat. Ezt az oldalukat is megmutatják a sok komoly dobolás mellett, és épp ettől lesz számomra az előadás életszerű, mai.
Annyiféle dobon játszanak, annyiféle ütővel, néha olyan gyorsan, hogy szinte szemmel követhetetlen. Ketten-hárman, vagy csak fiúk, csak lányok egymást kiegészítve vagy éppen megadva az ellenpontot, mely ha hiányozna, nem lenne teljes a zene.
Kis ízelítőt is kapunk, mikor arra biztatnak bennünket, hogy az "elődobolást" tapsoljuk vissza. No, ez ment is egy darabig, de aztán elérkeztünk képességeink határához, és beláttuk, ezt már csak ők tudják. De ezt is olyan bájosan és kedvesen mutatták meg nekünk, hogy örömmel adtuk vissza a stafétabotot a profiknak.
A színpad közepén álló hatalmas dobnak tiszteletet parancsoló volt már a kinézete is, éppúgy, mint dübörgő hangja. Gondolom, megkülönböztetett ember lehetett, aki ezt régebben is megüthette, és ez látszott, ahogy a legizmosabb, legrobosztusabb férfi hozzákészül, koncentrál, mielőtt a dobverőt a kezébe venné.
Szinte fitnesszmutatvány-számba ment az a rész, mikor az élére állított dobok alá félig befeküdve doboltak, háttal a nézőknek a hölgyek legnagyobb örömére, akik örömmel legeltették a szemüket a sok izmos háton. A vastaps természetesen nem maradt el. Itt kell elmondanom, hogy a közönség nagyon együttműködő,érdeklődő volt végig, vették a lapot, a poénokat, és hálásan jutalmaztak minden megmozdulást.
A dobverők is nagyon sokfélék voltak, láttunk egészen kicsiket, és dorongszámba menőt is, amikről megmutatták, hogy fegyverként is használhatók.
Hallhattuk 3 lány énekét, de hangszereken is játszottak, igazi japán hangulatot varázsolva ebbe a téli estébe. És mikor azt hinnénk, ez egy nagyon komoly perc, bedobnak valami mai tréfát, viccet, amivel feloldják a feszültséget, és rámutatnak, hogy ők is emberek, lazák és bájosak.
Az én kedvenc részem az volt, amikor 2 lány és 1 fiú pici cintányérokon játszott, elképesztő ritmusokat és hangokat csiholva ezekből a kis hangszerekből. A közönség csodálattal figyelt, nevetett, dobolt és nagyon élvezte ezeket a perceket, éppúgy, ahogy az előadás minden pillanatát.
Észrevétlenül feltöltődtünk energiával, életkedvvel, melyet ezek a mindig mosolygó, a maguk nemében méltán világhírű és a szó legjobb értelmében profi együttestől kaptunk.
Senki nem akart hazamenni az utolsó szám után, még-és még visszaköveteltük őket, úgyhogy 3 ráadást is kaptunk.
De egyszer sajnos minden jónak vége szakad, és hiába a taps, a fütty és a sikoltozás, be kellett látnunk, hogy befejezték.
A leglelkesebbek még vásárolhattak az előtérben Yamato feliratú pólót, dobverőt csuklószorítót, vagy más emléktárgyat, így valami kézzelfoghatót is hazavihettek az élményen kívül.
Az előtérben a sok csillogó szemet látva biztos vagyok abban, hogy aki látta őket, az ettől az estétől kezdve nemcsak a taiko-dobokra néz más szemmel, de a japán kultúrához és emberekhez is sokkal nyitottabban, érdeklődőbben viszonyul. Az is biztos hogy ha legközelebb a Yamato fellép nálunk újra a nézőtéren láthatjuk őket és legközelebb is telt ház várja őket.
Szólj hozzá!