Ritkán lehet ilyet elmondani, de a nagy érdeklődésre való tekintettel nyitás előtt elkezdték tető alatti legfelső széksorokba is eladni a jegyeket, és mire az előadás elkezdődött, azok is tele voltak. Emiatt, azaz hogy mindenki rendben el tudjon helyezkedni, fél órával későbbre tették a kezdést, de ez szemmel láthatóan senkit sem zavart. Javarészt a 40-50-es korosztály jött el, ők azok, akik Zorán zenéjén nőttek fel, és kívülről tudták a dalokat, de meglepődve láttam, hogy szép számban érkeztek fiatalok is. Előzenekar nem volt, szükség sem volt rá, de nem is tudtam volna elképzelni kit lehetett volna választani. Meglepetés zenekar viszont igen, ez amolyan koncert a koncertben volt, egy olyan híres zenekarral, hogy ezt még sokáig emlegetni fogjuk.
Érdekesen kezdődött az előadás, először a zenekar hegedűse sétált be és kezdett játszani a hangszerén, majd ahogy a többiek megérkeztek, ők is bekapcsolódtak. Összesen 10-en voltak: 2 gitáros, 3 énekes, 2 dobos, szintetizátoros, harmonikás, trombitás. Zorán megérkezésekor már javában szólt a „Színfalak mögött", neki csak a gitárját kellett felemelnie és beülni a mikrofon mögé, hogy teljessé tegye a hangzást. A teltház ellenére családias volt a hangulat, amit a színpadon láttunk/hallottunk az igazi örömzenélés volt, szívből és szívhez szólt.
Az első szám után Zorán elmondta, hogy 5 és fél év telt el az utolsó Aréna-beli koncertje óta, és a mostani fellépésre hónapokat készült. Ígéretet tett rá, hogy elhangzik sok régi szám, és ízelítőt kapunk majd az új, Körtánc-Kóló című lemezéről. Szeretné, ha a lemezen megjelent magyarázat, miszerint a kóló :"összekapaszkodásban átélt közös öröm" az előadás mottója is lenne.
A közönség hálásan és boldogan merült bele a régi nagy számokba, a „Nekem nem elég", „Nekünk így is jó", vagy a „Kabát dal" jól ismert dallamaiba. Sok-sok éve születtek ezek a szerzemények, de még mindig aktuális a mondanivalójuk, és Zorán szövegírói zsenialitásának újabb bizonyítéka.
Más oldalát is megmutatta, a nekem legjobban tetsző latinos „Csak a szerelem"-ben olyan erő van, hogy készséggel elhiszem neki, „ne legyen más út felettünk, csak a szerelem". Hangja még mindig olyan magával ragadó és kellemes, hogy ha becsuknám a szemem azt is hihetném, még mindig 20 éves. Zenésztársai mellet sem lehet elmenni, hiszen Szabó Tamás olyan virtuóz szájharmonika számot adott elő, hogy a nézők szeme-szája elállt, és szinte végig tapsolták az egészet.
Horváth Kornélt egy ritka ütős hangszeren láttuk játszani, úgy nézett ki, mintha 2 üst lett volna egymás felé fordítva. Ezt a különleges hangkeltő eszközt nemrég fejlesztették ki Svájcban, és ezt a példányt kifejezetten az ő számára készítették.
Rúzsa Magdi volta az első meghívott vendég, Zorán el is mondta miért: „Ő beszéli az én anyanyelvemet, én beszélem az ő anyanyelvét, és most előadunk egy dalt a mi anyanyelvünkön, azaz a zenén". Először magyarul, aztán szerbül folytatták a közös éneklést. Rúzsa Magdi hangja számomra még mindig megfejteni való titok, de ezen elmélkedésemet azonnal félbeszakítottam, amint Zorán boldog arcára néztem, teljesen átszellemült a szerb dallamok éneklésekor.
Az új lemez dalainak egy részét Presser Gábor írta, de Jávori Ferenc „Fegya" is besegített. Ezek a fülünknek újak, legalábbis azoknak, akik még nem hallották, de annyira illenek Zoránhoz, és a ritmusok is olyan fülbemászóak, hogy első hallásra beléjük lehet szeretni. A nézők boldogan értékelték mindezt hosszú tapsokkal, kiabálással. A közös éneklést segítette a színpad szélén lévő 2 kivetítő, ahol az egyik dal szövege is látható volt.
Következett az est meglepetése, amiről én is említést tettem már a cikk elején. A Magyarország című dalt annak rendje és módja szerint elkezdték, aztán hirtelen abbamaradt. Zorán elmesélte, hogy szinte napra pontosan 30 éve volt, mikor már nem a Metró együttes állt mögötte a színpadon, hanem az akkori baráti köre, akik közül most is it vannak: Karácsony János, Somló Tamás, Solti János és Presser Gábor. Kik is ők? Tette fel a kérdést, és a nézőtérről egyből meg is érkezett a válasz: az LGT Együttes! Meghívásuk apropóját a személyes kapcsolaton kívül az is adta, hogy idén ünneplik fennállásuk 40. évét. Az idősebbekben most biztos sok emlék merül fel, hiszen a 80-as években Magyarország legjobb zenekara voltak, lemezeik hatalmas sikert arattak, és ahol csak felléptek, mindenhol ünnepelt vendégek voltak. A „Miénk itt a tér"-t az egész közönség velük együtt énekelte, nem különben a „Csak neked írom a dal"-t. Megható és felemelő pillanatok voltak ezek, zúgott a taps, és azt gondolom, hogy ezeket a perceket egyhamar senki nem felejti el, aki ma eljött.
Bensőségesebb számokkal folytatódott a koncert az új lemezről, de amikor Zorán visszakanyarodott a múltba a „Szerelemnek múlnia kell"-t mind a 12 ezer ember együtt énekelte. Ráadás ráadást követett, amikor lement a színpadról az egész nézőtér zengett a "Vissza, Vissza" kiáltásoktól. Háromszor jött vissza és minden alkalommal több számot is eljátszot,t és még meg is jegyezte, hogy örül neki, mi örülünk, de ha tudnánk, neki milyen jólesik...
Legutolsónak az „Apám hitte" címűt hallottuk, azt hiszem sosem fogom elfelejteni azt a hangulatot, ami akkor megérintett mindenkit. A szeretet és a lelkesedés, az összetartozás érzése szinte t volt, és senkinek, de senkinek nem volt kedve ezt az estét befejezni. Nem is kellett, mert még kaptunk egy legeslegutolsó útravalót, melynek a refrénje hangzott: „...amikor a banda ezt a kólót játssza, mosolyog az isten, közénk áll egy táncra"
Amikor a nézőtér fényei felkapcsolódtak, még hosszú percekig nem lehetett a zene hatása alól szabadulni, máskor rohannak ki a nézők, de itt volt, aki percekig szedelőzködött, és vágyódva nézte a színpadot.
Örömzene volt ez a javából, mind a színpadon, mind a nézőtéren, tudtuk, mire számíthatunk, de százszor többet kaptunk a vártnál. Mondanivalója, egyénisége még mindig megőrizte azt a különlegességét, ami egyedivé, és Magyarország egyik legjobb zenészévé tette. Remélem a 10. Stadionbeli koncertjének sikere után meggondolja magát, és amellett, hogy kisebb helyeken is fellép, jövőre újra ugyanitt láthatnánk.
Szólj hozzá!