Mostanában nosztalgiázós fílingem van. Először a The Offspring, most a Limp Bizkit, nem is oly soká a Pet Shop Boys, és még ki tudja mi vár rám ebben az évben. Amikor annak idején a Budapest Park programjai közé bekerült az Aerodrome Fesztivál, azonnal nyomtam az „ott leszek” gombot a fészbúkon. Leginkább régi nagy kedvencem a Limp Bizkit miatt, de Rob Zombie hírhedt produkciójára is kíváncsi voltam. És ezúttal sem kellett csalódnom!
Rendesen dolgozó ember lévén sajnos a Powerman 5000 koncertjéről pont lecsúsztam, így erről nem tudok nyilatkozni. Mire megérkeztem, a fesztivál legtöbb hajszálával rendelkező Battlecross próbálgatta a színpadot, és néhány perc múlva minden előzetes bejelentés nélkül hirtelen bele is csaptak a lecsóba. A 2003-ban alakult trash metal banda nem kegyelmezett, a kb. egy órás műsor alatt végig dübörgött a szívroham előidézésére is tökéletes dob, sikított a gitár és hörgött az énekes, ahogy ez ebben a műfajban szokás. Ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, az a színpadi „mozgás”. Tátott szájjal néztem hogy tudják ennyire összhangban rázni a fejüket és helikopterezni a hajkoronájukkal. Én már abba beleszédültem, hogy 5 percig testközelből figyeltem, de az biztos, hogy nem kelnék versenyre egyikükkel sem a témában.
A meglepően gyors és profi átállás után az est egyik legjobban várt fellépője, az amerikai metál éra fenegyereke, a különc Rob Zombie következett, aki ezúttal is adott a külsőségekre. Már a színpadkép is lenyűgöző képet nyújtott, de a zenekarral kiegészülve tökéletes terep lett volna egy hálivúdi horror forgatáshoz. A három külön kis színpad a feliratokkal, a háttérben felállított óriási zombiképek, a különleges mikrofonállványok, a jelmezek, a hajkoronák és a smink olyan tökéletes egységben volt a zenével, hogy erre a produkcióra még az is csillagos ötöst adna, aki eredetileg nem a műfaj nagy barátja. Ráadásul folyamatosan kommunikáltak a közönséggel, a dalok közben pedig állandó mozgásban voltak a színpadon, így minden oldalról láthattuk az összes szereplőt. Kivéve szegény dobost, viszont ő kiemelt helyet kapott a színpad közepén felállított magaslaton. Robnak viszont nem volt elég közel a közönség, így egy óvatlan pillanatban fogta magát, és besétált a kifejezetten erre az alkalomra „fesztiválosított” kordonok közé, és vígan pacsizott a rajongókkal. Majd elsétált egészen a hangosító pultig, ahol fel is mászott egy emeletnyit, körbenézett, integetett, majd köszöntötte a két emelettel felette álldogáló dolgozókat. Hihetetlen figura, az biztos, és épp ezért szerzett magának még egy rajongót szerény személyemben. Nem tagadom, engem megvettek kilóra, de valószínűnek tartom, hogy nem én vagyok az egyetlen aki így gondolja. Az biztos, hogy ha legközelebb erre járnak, én jelen leszek!
A zombik szétfoszlása után kicsit több idő kellett az átálláshoz, mivel a teljes színpadképet lebontották, és a Limp Bizkit kedvéért újjávarázsolták. Eközben a Park szépen megtelt, és mindenki igyekezett a kordonok közelébe férkőzni annak reményében, hogy nem csak Rob látogatja meg az ő szeretett rajongóit. Ezúttal a fotósárokba már a koncertkezdés előtt beengedtek minket, s én félve pillantottam a hátam mögé, mivel tudtam, hogy a kemény mag ezúttal sem lesz kegyes hozzánk. Röpke 10 perc várakozás után végre kialudtak a fények, a hátunk mögött jött a szokásos sikítás és hörgés, majd a Limp Bizkit tagjai szép lassan becsordogáltak a színpadra. Ebben a pillanatban egy kedves rajongó úgy gondolta, hogy épp eleget ivott már, és mivel nem volt hová biztonságba helyeznie a fél doboznyi sörét, ezért jobbnak látta bedobni közénk. Azt már rezzenéstelen arccal tűröm, hogy csorog rólam mindenféle ital, viszont annak kevésbé örültem, hogy a fényképezőm is úszott. Csak remélni tudtam, hogy nem ebben a pillanatban fogja bemondani az unalmast. Szerencsére strapabíró készüléknek bizonyult (akárcsak a gazdája), így amint Fred Durst előbújt a sötétből, azonnal munkához láttam. Fura volt ilyen közelről látni kedvenc zenekaromat, pláne, hogy már eltelt néhány év a legsikeresebb időszakuk óta. Ettől kezdve valami megmagyarázhatatlan boldogság öntött el, és ez levakarhatatlan mosoly formájában jelent meg az arcomon. Lehet, hogy ennek köszönhetem, de a zenekar tagjaitól kétszer is kaptam égi áldást. Először a most is ijesztő fekete maszkban pózoló gitáros Wes Borland célzott meg némi vízzel, majd nem sokkal később álhatatos szerelmem tárgya, Fred Durst öntözött meg, mint valami kerti virágot. Mondjuk, én még így is jól jártam, mivel a zenekari tagok közt szokás a köpködés, és ez különösen Wes Borland kedvenc elfoglaltsága. Ahogy olvastam a kommenteket a fészbúkon, volt, akit sikerült telibe találnia. De legalább örült neki az illető…:)
Fred egyébként ellenállhatatlan volt a laza öltözékében, komoly szakállal és egyedi mozgáskultúrával. Abszolút nem éreztem, hogy eltelt tíz év, mióta nem szerepelnek folyton a slágerlisták élén, ugyanolyan lelkesedéssel nyomták végig a koncertet, mint „ifjú” korukban. A hangja pedig... Amint meghallottam az elhíresült "keep on rollin' baby"-t... Nagyon bírtam a közvetlenséget, amivel elárasztották a rajongókat, és nem volt hiábavaló a kordon közelében történő helyezkedés, mivel Fred is végigsétált a technikusokig, és vissza. Közben szintén pacsizott és énekelt a közönség gyűrűjében. Bár, ahogy a videón is látszik, ez is egy veszélyes szakma, mivel vannak olyan rajongók, akik nem elégednek meg egy érintéssel, így megpróbálták berántani a tömegbe. Rutinos koncertező lévén Fred már mindenre fel van készülve, úgyhogy a leteperés ezúttal sem sikerült. A repertoárban majd' minden nagy sláger helyet kapott, de volt még Nirvana, George Michael és némi Michael Jackson idézés is. Természetesen a visszataps kijárt, és nem is hagytak minket cserben. Az utolsó etapban már az egész Park tombolt. Óriási volt a hangulat, ehhez hasonlót csak komolyabb fesztiválokon él át az ember lánya. Nagy riszpekt a közönségnek!
Mindent összegezve, átgondolva, kivonva, osztva, szorozva és hatványozva, véleményem szerint ez volt az idei év legjobb fesztiválja! Nálam most minden stimmelt. A hang, a fények, a háttér, a körítés, a fellépők, és ami a legfontosabb a ZENE! Minden nap imába foglalom annak a nevét, aki kitalálta, hogy legyen egy ilyen feszt nálunk is! A Parknak óriási köszönet a megrendezésért! Nem sértődnék meg, ha legalább évente egyszer ismétlődne ez a buli. Akár más fellépőkkel is.
A Limp Bizkitnek pedig megszavaznék egy önálló fellépést! Remélem ezt az illetékesek is olvasni fogják…;)
Szólj hozzá!