Visszatérve a GDF Suez színpadhoz, belefutottunk az Anti Fitness Club bulijába. Be kell vallanom, nekem Molnár Tomi és csapata sosem tartozott a kedvenceim közé. Ebből kifolyólag élőben még nem is láttam őket játszani. Attól függetlenül, hogy egy banda nem szerepel a toplistámon, mindig érdeklődéssel nézem az élő koncerteket, hiszen „steril” körülmények közt manapság már bárki képes slágert gyártani, de ha ki kell állni arra a bizonyos világot jelentő deszkákra, nagyon könnyen elbukhatnak az aktuális sztárok. Így indultam neki az AFC bulijának is. Azt kell mondanom, van spiritusz a csapatban. Bár a szerzeményeiken még rágódom, de határozottan kedvező benyomást tett rám a csapat így első ránézésre. Fiatalok, tehetségesek, energikusak, és szemmel láthatóan élvezik, amit csinálnak! Esélyes, hogy legközelebb egy önálló koncertjükre is betekintek.
Nekünk aznap a GDF Suez (bármit is jelentsen) színpad volt a befutó, ugyanis az AFC után következett az én személyes kedvencem, a csodálatosan fantasztikus Heaven Street Seven. Gyakorlatilag a kezdetek óta szeretem, és követem őket pályájukon. Dalaikhoz szép emlékeim kapcsolódnak, és bármikor meghallok egy HS7 nótát, azonnal táncolni támad kedvem. Szűcs Krisztián a frontember szarkasztikus humora és ugyanilyen alapokkal megáldott szövegvilága mindig is közel állt a lelkemhez. Valahogy róluk folyton az jut eszembe, hogy nem kell annyira komolyan venni a dolgokat, mint ahogy mostanában tesszük. Csak lazán és könnyedén, minden stresszt nélkülözve sétálj keresztül az életen... Valószínűleg ettől (is) lett kedvenc a zenekar sokak számára, hisz manapság már egy fesztivál elképzelhetetlen HS7 buli nélkül. Nagy bánatomra nem tudtuk megvárni a koncert végét, ugyanis a nagyszínpadnál már javában gyülekeztek a fanatikus Ákos rajongók, és mi sem akartunk a hátsó sorban kullogni.
Sikerült is viszonylag közel kerülni a színpadhoz, ami fényképezés szempontjából sem hátrány, de valahogy mégis ember közelibb a dolog, ha nem egy hangyabolyra emlékeztető apró figurákat látsz csak a távolból. A koncert viszonylag pontosan kezdődött, viszont kicsivel tovább tartott, mint az eredetileg meg lett hirdetve. Persze mi nézők ezt cseppet se bántuk, hisz a 2084 turné minden szempontból kifejezetten látványos, és élvezetes darab. Ákos - az Ákos, így nem csodálkoztam, hogy hozta a szokásos teltházat, és persze a nyilvános „üzengetés” se hiányozhatott a repertoárból. Mivel ezt a műsort már VOLT szerencsém látni korábban, így sok újdonságra nem számítottam. Ehhez képest előkerültek olyan dalok, egyvelegek, no meg a Hurts remix dal rövidített változata is, amire még én is rácsodálkoztam. Ákos szintén azok közé tartozik, akiknek a kezdetektől fogva figyelem minden tevékenységét, így örömmel konstatáltam a korábbi lemezek, illetve Bonanza-dalok leporolt és néhol teljesen újragondolt változatának megjelenését. Ezúttal az égiek is áldásukat adták a koncertre, és most kivételesen nem eső formájában (bár a koncert kezdetekor még villámokat szórtak felénk). Szerintem Ákos csapatának már most bérelt helye van a jövő évi Volt fesztiválra is.
Ákos után már nem mertünk elmozdulni a helyünkről, ugyanis röpke fél óra múltán lépett színpadra az a londoni származású fiatalember, aki manapság ontja magából a népszerű party slágereket, ostromolva a világ összes slágerlistáját. Nem vagyok egy diszkós fajta, de ezt a fellépést már nagyon vártam. Bár volt bennem némi kétely azzal kapcsolatban, hogy milyen pozíciót foglaljunk el a tömegben, okulva a tavaly a Szigeten óriási kuplerájt okozó LMFAO-buliból, ahol gyakorlatilag az összes felfújható gumimatrac (néha emberrel együtt), eldobható pohár, szörföző ember, sör, bor, üdítő, és még ki tudja milyen cucc a fejünkön landolt úgy, hogy mi még szerencsés helyzetben voltunk, hisz a korlátba kapaszkodva legalább az egyensúlyt sikerült megtartani. Akkor gondolkodtunk el komolyan azon, hogy kell-e nekünk a színpadi közelség. De hát amikor ott van az ember lánya a helyszínen, hajtja a vére. Szóval ilyen előzmények tudatában kicsit aggódva tekintettünk körbe, merre menekülhetünk, ha elkap a pánik. Jelentem, semerre. De túléltük, és még élveztük is a hírek szerint 30 ezer embernyi tömeget, mert nincs is annál felemelőbb érzés, mikor ez a massza egyszerre mozdul, egy irányba integet és együtt énekli a dalokat! Egyszerűen leírhatatlan! Óriási bulit nyomtak le a srácok, akiknek az arcát elnézve, szerintem maguk se gondolták, hogy ennyi ember lesz kíváncsi rájuk ebben a picinyke országban. Example szájából a koncert folyamán többször hangzottak el a „hángeri” és a „VOLT Fesztivál” szavak, mint az összes külföldi fellépőtől valaha is fog. Folyamatosan fényképezte a népet, és ahogy láttam ezek a fotók felkerültek a hivatalos facebook oldalára is. Gyakorlatilag az egész koncert egy végeláthatatlan partinak indult, és a zárásként a nyakunkba ömlesztett konfetti és szalag áradat méltó befejezése VOLT-a bulinak, és tulajdonképpen a fesztiválnak egyaránt.
Még megpróbálkoztunk közelebb jutni az MR2 színpadon fellépő Punnany Massif csapatához, de tekintettel arra, hogy a nagyszínpadot elhagyó tömeg fele ott landolt, teljesen lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Így csak a távolból hallgathattuk a Szabadont, ami az idei év fesztivál himnuszának lett kikiáltva.
Összegezve a látottakat és hallottakat, nem véletlen, hogy a VOLT fesztivál egyre népszerűbb a külföldiek körében, ami valahol örömteli, hisz így messzire eljut a hírünk, másrészt viszont picit aggódom, hogy a jövőben megmarad-e ugyanilyen családiasnak, avagy bedarálja az üzleti gépezet. Én szeretném, ha ez a fesztivál a miénk maradna! Minden értelemben…:)
Szólj hozzá!