A zárónap fellépői köre leginkább rap és hip-hop formációkból állt, de ettől függetlenül akadtak olyan egykoron nagyon menő zenekarok is, mint a The Carbonfools. Hogy miért használom a múltidőt, mingyá’ elárulom.
Kezdjük a sort fiatalkorom kedvenc kannibáljaival, mivel nekem erre a koncertre sikerült csak beesnem az utolsó napon. De milyen jó, hogy itt kezdtem, mert éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi (ahogy a híres szülinapi dalban is szerepel). Remélem ezért nem orrolnak meg a fiúk (nekem meg már úgyis mindegy), de hát végül is, mi egy korosztály vagyunk, így nem ciki azt mondani, hogy nagy rajongójuk voltam a kezdetektől fogva. Tisztán emlékszem, mikor először láttam őket élőben a BS – fiatalkorú olvasóimnak mondanám, hogy ez az az épület, ami a mai Aréna területén honolt, és egy szerencsétlen tűzeset miatt bontásra ítéltetett – szokásos karácsonyi vásárának apró színpadán, úgy ezerkilencszázkilencvenvalahányban. Akkor még én is fiatal leányka voltam, és mint ebben a korban nem meglepő, autogramokat is szívesen gyűjtöttem. Illetve gyűjtöttem volna, ha lett volna merszem odamenni. Tiniknek mondanám biztatásul, idővel ezt is kinövi az ember. Mármint az aláírásgyűjtést…
A gyávaság már egy bonyolultabb dolog, ezen életünk végéig dolgozunk. No de visszatérve a jelenhez, azzal mindig is tisztában voltam, hogy ez a két srác nem normális, de arra nem számítottam, hogy még nekem is tudnak meglepetést okozni. Az ember lánya gyanútlanul besurran a fotósárokba végezni a munkáját, amire nincs sok ideje, mert a biztonság őrei kb. három dal után szigorú és határozott mozdulattal kiparancsolnak a nézők közé, erre egy óvatlan pillanatban egy ismeretlen tárgy kerül a szája elé. Férfi olvasóimnak csalódást kell okoznom, ne számítsanak semmiféle erotikus jelenetre.
Mindössze arról van szó, hogy kedves művészünk Ricsipí úgy gondolta eleget énekelt már a gázsiért, így kapott az alkalmon, és egy hirtelen mozdulattal elém tolta a mikrofont azzal a felkiáltással, hogyasszongya: „és most csak a fotós gádzsi!”. Na ettől én úgy lefagytam, hogy tiltakozás nélkül énekeltem a „veszélyes az út hazafelé” sorocskát igazi beleéléssel. Itt jegyezném meg, hogy az említett dal szövegével életem során még egyszer sem sikerült azonosulnom, mivel alkoholt, ahogy mondani szokták, max ünnepnapokon iszom, és akkor is inkább koktél formájában. Ettől a kis meglepitől eltekintve a fiúk ismét brillíroztak, a közönség szerencsére vevő volt minden marhaságra, így remélhetőleg szép emlékekkel távoztak a fesztiválról. Én meg egy maradandóval…:)
A nagyszínpadon Majkáékról lemaradtam, amit egy picit bánok is, mert ahogy hallottam, jó buli volt, de gondoltam sebaj, majd a Carbon kárpótol. Hát nem így lett. Az az igazság, hogy nézőként nekem már egy kicsit olyan semmilyen a produkció. Nem tudom ennél érthetőbben megfogalmazni, de valami elveszett útközben, amiért annak idején rajongtam. Lehet, hogy ez így van rendjén, de az is lehet, hogy kicsit át kéne gondolniuk a koncepciót, mert szemmel láthatóan a korábbi teltházas koncerteknek már nyoma sincs. Akik a zenét kedvelték, elmaradoznak az élő fellépésekről. Maradtak a fanatikusok, és a Balázsért, Milánért, Istiért ácsingózó tinilányok. Bármennyire is profi a banda, profi stábbal, valami nagyon hiányzik, és az már csak hab volt a tortán, hogy Tituszt sem láttuk a dj pult mögött…
Nem is vártuk meg a Carbon végét, inkább átsétáltunk a koncert.hu színpadhoz, ahol Ganxta Döglégy Zoltán és a Kartel már belekezdett az ijesztgetésbe. Szóval nem vagyok egy félős típus, de amikor a fotósárokban azt látja az ember zoomolás közben, hogy a kiszemelt áldozat heves mozdulatokkal, szúrós tekintettel, és több mint határozott léptekkel közelít felé, akkor egy pillanatra levegőt se mer venni, nemhogy fotózni. Pedig alapjában véve Zolee szerintem egy értelmes, humoros és egyáltalán nem erőszakos figura, de amikor a színpadon látja az ember, teljesen más képet alkot róla. Valószínűleg itt is érvényesül az amelyik kutya ugat… mondás, de hát, ha már egyszer gengsztereset játszik az ember, akkor legalább csinálja jól. És a Kartel tagjai mind jól csinálják, mert az egyszeri ember simán elhiszi, hogy ott helyben agyonverik, ha csak egy picit is úgy mozdul, ahogy nekik nem tetszik. Megmondom őszintén – így a biztos távolból -, a Kartel alapvetően nem tartozik a kedvenceim közé, viszont a koncertjeiket mindig élvezettel nézem és hallgatom. Élőben minden másként hangzik, és sok produkciónak ez javára válik.
A Kartelt sem tudtuk teljesen végignézni, mivel a nagyszínpadon a 2013-as év nagy nyertese (minden szempontból), a Punnany Massif készülődött jó ideig utolsó koncertjére. Ismerve a házirendet, muszáj volt kezdésre odaérnünk, ha még közeli felvételeket is szerettünk volna készíteni, hisz a biztisek itt is szigorúan betartották a három dalnyi lehetőséget. Az az igazság, hogy sokszor, sok helyen, rengeteg féle verziót hallottam már a PM sikerének titkáról, de ami elszomorít, hogy a legtöbb szakmabeli ahelyett, hogy örülne, hogy egy élő zenét produkáló csapatnak ekkora rajongói támogatottsága van, inkább irigykedve lefikázza őket. Ez annyira tipikusan magyar mentalitás, és ezt egyelőre képtelen vagyok megszokni. Lehet rájuk bármit mondani, lehet irigykedni, én csak annyit tudok mondani, a lehetőség adott, csinálják utánuk!
Nem titkolom, hogy nagy kedvenceim, és nem csak azóta, hogy az „Élvezd” című dal befutott. Imádom azt a fajta dallamos rapvilágot, amit a PM is képvisel, ahol a szöveg egyszerű, mindenki számára érthető, ugyanakkor nem sablonos, nem közhelyes (tudom, a lényeg a szeretet), nem unalmas, és többségében pozitív üzenetekkel bombázza a hallgatóságot. A zenei alap pedig minden esetben gyönyörűen kidolgozott, a rengeteg hangszernek köszönhetően pedig aprólékos és választékos hangzás jön létre.
Ráadásul mindezt élőben is ugyanolyan színvonalon nyújtják, mintha a cédéről hallgatnánk. Attól függetlenül, hogy ebben az esetben sincsenek külön sóóóelemek a műsorban – a Carbonnal ellentétben ez mégis működik. Itt az ember úgy érzi, hogy része a produkciónak, hogy csak neki énekelnek, hogy törődnek vele. Valószínűleg ez lehet a titkok kamrájának egyik kulcsa, amihez nem kell más, csak embernek maradni a színpadon állva is! Ha ez sikerül, a közönség többszörösen is meghálálja.
És ez működött az Indooron is. Mindig jó érzés látni ha a közönség együtt lüktet a színpadi produkcióval, és ebben az esetben teljesen lényegtelen számolgatni hány ember vett jegyet arra a napra. Lehet, hogy nem voltak annyian, mint egy nyári fesztiválon, de hogy lelkesedésben, odaadásban, rajongásban bármelyik fellépéssel nyugodtan versenybe szállhatnának, abban egészen biztos vagyok. És ezekért a pillanatokért érdemes a színpadra állni!
Azért pedig külön hálával tartozunk, hogy a végjátékban nem csak a saját stábtagoknak jutott hely megköszönni az egész éves munkát, hanem a koncert.hu neve is felkerült a listára az Indoor létrehozásáért! Mi is köszönünk mindent! De tényleg!
Akik ezután jöttek, nekem már csak levezetésnek számítottak, de ezt mindenféle negatív felhang nélkül mondom. A kisszínpadon Akkezdet Phiai egy picit megleptek azzal, hogy a kiírt kezdéstől eltérően több, mint negyed órás késéssel léptek színpadra. Tekintettel arra a tényre, hogy nekik nem kellett több hangszert és kilométernyi zsinórt összerakni, nem igazán értettük, mi a csúszás oka. Az AKPH nálam megint gyenge pont. Bár ismerem nagyjából a munkásságukat, nekem valahogy egy kicsit túl nyers a dolog, és épp ezért nem is fogott meg annyira. Mondjuk a PM után nehéz bárkinek is színpadra állni, de ez az AKPH tagjait láthatóan cseppet sem zavarta. A rajongók élvezték a koncertet, és ez a lényeg!
Közben a nagyszínpadon a lassan már szokásos PM „utózenekar” a Brains is rákezdett, amitől úgy remegett az egész csarnok, hogy azon kezdtem aggódni, mennyire strapabíróak a falak. A Brains nálam a „szeretlek is, meg nem is” kategória. Még magam se tudom eldönteni melyik irányba húz a szívem, de alapvetően kedvelem őket. MC Columbo és csapata a késői, avagy korahajnali kezdéstől sem ijedt meg, és nem mondhatom, hogy álmosra sikerült volna a produkció. A fanatikus Brains-rajongók, akik a csapat pólójában csápoltak az első sorban, láthatóan jól érezték magukat, ami azt is jelenti, hogy a koncert színvonala legalább a megszokott szinten mozgott. A dalok eleve pörgősek, itt andalgásra nincs idő, de a ritmus és az egész testünkben zakatoló basszus miatt mást nem is tudunk tenni, csak ütemesen mozgatni a fejünket. Igazán ütős zárása volt az utolsó napnak, és az egész fesztiválnak.
Köszönjük mindenkinek, aki velünk tartott, aki fellépett, aki szervezett, aki segédkezett, aki hangosított, aki „fényezett”, aki fotózott, aki tudósított, aki biztosított, aki takarított... stb!
Az biztos, hogy ez volt az első, de reméljük nem az utolsó alkalom!
Szólj hozzá!