1993-ban egy világhír volt születőben Diáksziget néven, akkor még senki nem gondolta, hogy túlnő a határon, és erősebb brand lesz mint a Pick szalámi vagy a Forma 1 Magyar Nagydíj.
Én '93 óta járok a Szigetre (és több más fesztiválra is), és egészen a 90-es évek végéig hallgattam az ismerőseimtől, hogy a drogszigetre járok, és mi lesz belőlem.... Nos, mindenki megnyugtatására közlöm, hogy rajtam kívül mindenki hétvégi diszkódrogos lett azok közül, akik engem vegzáltak azért, hogy milyen helyre járok évről évre egy egész hétig.
Zárójelben jegyezném meg, hogy ma már státuszszimbólum a Szigetről posztolni a Facebookra, és aki a nyár folyamán legalább egy fesztiválon nincs ott, az nem ember. Az első Sziget programja 200 koncert, 80 film és 40 színházi előadást vonultatott fel. Az ifjúság 43000 fővel képviseltette magát.(Ez 2008-ban egy napi látogatószám volt). A napnál is világosabb volt, hogy az ifjúsági és építőtáborok által hátrahagyott örömteli űrt valamivel be kell tömni, például egy szabadabb stílusú, de szervezetten táborozgató és egy afféle együtt szórakozunk jellegű eseménnyel, mielőtt mindenki nyugati turistának öltözik, és eltéved egy helyi érdekű sivatagban.
Évről évre minden fesztiválon egyre többen voltak, és megkezdődött a globalizáció. A Diáksziget fái között feltűnt az üdítőital-gyártó logója, és a név Pepsi Szigetre változott. Több kell, mert ha maradnak a kezdeteknél, akkor nem nő a nyereség. Mint az életben is: már nem elég egy egyszerű közért, szuper- meg hipermarketek kellenek, ahol mindent megvehetsz egyszerre, viszont ez az áru minőségének kárára megy. Bevásárló központok épülnek, mert sokkal jobb vásárlás közben moziba menni, mint egyszerűen csak moziba. Minden és mindenki legyen egy helyen. A fesztiválokra betört a materialista szemlélet, és a táborozásból inkább üzlet és tömegmajális lett. Árusok, körhinták, kihelyezett áruházláncok, bankok sulykolják a látogató agyába, hogy ezt vedd meg és azt idd meg. Tömény adagot kapunk a mindennapi életből, ami józan szemmel nézve kicsit sem szórakoztató. Az egyre több és sokoldalúbbak programok kényszere miatt a kis fesztiválok elvesztik életben maradási reményeiket.
Minden van mindenhol, és minden veszít az értékéből egy kicsit. Új dolgok felé nyitnak, míg a régi „lázadó" fesztiválfiatalokat elfelejtik, mert nem tartoznak a nagy fogyasztói társadalomba. Marketing szempontból nem kifizetődőek. A Szigeten belül kapnak egy kis szigetet, ahol maguk lehetnek, és felidézhetik a régi idők nagy élményeit.
Nem szeretnék a nosztalgia csapdájába esni és visszasírni a "régi szép időket", mert marhára szeretem a jelent is, de igyekszem olyan oldaláról megvilágítani a fesztiválkultúra életét, ami személyes tapasztalatom. És közel sem biztos, hogy jól látom.
A Sziget diktál, hozzá alkalmazkodik a többség, és a gyengék vagy próbálnak életben maradni, vagy szép lassan a feledés homályába vesznek, jobb esetben legendává válnak. Persze csak a haláluk után. Közben mindenki igyekszik több lábon állni, és ezért több dologhoz próbál konyítani. Akinek van fényképezője, az már fotós, aki látott már photoshop programot, az grafikus, és akinek szép a frizurája, az focista. Ez mind szép és jó, de a szakmák kézzel-lábbal tiltakoznak a sarlatánok ellen. A társadalom és a pénzhiány kitermelte azokat a vízvezeték-szerelőket, akik a gázkazánt is megjavítják, ha arra van szükség. A sok apró tudás elnyomja az egyhez való nagy rutint.
A 90-es évekre a magyar fiatalok nyakába szakadt a fene nagy szabadság. Elindult a pesti blues-élet, és sorrra nyíltak a jobbnál jobb élőzenés kocsmák, melyek színpadán tehetséges vagy csak egyszerűen lelkes bandák adták ki magukból a közelmúlt elnyomó hangjait. Mint a Missisipi-völgyben a fekete zenészek a rabszolgaságról, úgy a Duna mentén a fehérek a megszállás utáni szabadságról. De hogyan lehetett kezelni a 40 éves megszállás után ezt az újdonságot, amit egyszerre cenzúra nélkül lehetett művelni?
A fekete bárányok elismert művészek lettek (nem érdemtelenül), Nagy Feró, a Nemzet Csótánya mindennapi arc volt a tévében, az ország első show műsorában, a Friderikuszban mesélte azt, amit évekig titkolnia kellett. Szükség volt valamire, ami ismét hitet ad a fiataloknak a lázadásra, hogy a marha nagy szabadságban azért érezzünk egy kis egészséges társadalomkívüliséget. És elkezdődtek a fesztiválszervezések. A Hajógyári sziget, ami sok nagy lázadásnak volt a helyszíne (Sziámi tábor, Fekete Bárány fesztivál) megadta a kezdőlöketet a kultúrának, és elindult hódító útjára a Diáksziget. Ennek mintájára gomba mód nőttek ki a földből a zenei fesztiválok, és ahogy már írtam, 2015-re egy egész nyarat betöltő utazó cirkusz lett az egészből.
A hazai fesztiválok mindössze földrajzi fekvésben és 3-4 külföldi előadóban különböznek egymástól. Miért csak 3-4? Mert ha múlt évben fellépett egy híres külföldi előadó egy adott fesztiválon, akkor azt az előadót viszontlátjuk az ország egy másik pontján egy másik fesztiválon. . Nézzük meg egy osztrák fesztivál line up-ját és egy magyarét. Bánatunkban a tenyerünkbe sírunk, hogy nem csak fociban körözik le hazánkat, hanem a fesztiválkultúra terén is. Sokat gondolkodom, hogy a közízlés ilyen alacsony nívójú, vagy egyszerűen a nép ennyire beletörődik abba, hogy ez van, ezt kell szeretni.
Egyre több külföldi előadó van mindenhol, és sajnos sok esetben ezek a sztárfellépők vagy elfeledett, lecsúszott zenészek/zenekarok, vagy még nem igazán kiforrott bandák. Igazi nagy név olyan ritka, mint a kezdő, ám annál tehetségesebb magyar zenekarok fellépései. Nem az számít, hogy milyen vagy, hanem az, hogy ki a menedzsered, melyik istállóhoz tartozol. Minden rendezvényen ugyanazok lépnek fel. és rengeteg tehetséges banda örül, ha egy nagyobb fesztiválon felléphet. Mindezt gombokért! Nem kapnak teret a tehetségek, ellenben, akik tehetnének érte érdemben, azok is csak nyilatkoznak a rádióban, hogy milyen gyenge a magyar könnyűzenei felhozatal és semmiről nem szólnak a dalok...
Tessék tájékozódni kedves szervezők, és ne csak a fesztiválok fő fellépői körében. Én személy szerint az egy év alatt közel 50 e-mail-t írtam különböző szervezőknek (köztük a rádióban megszólaló énekes/szervezőnek is), és összesen 3 válasz érkezett. Hiába küldöm el újra és újra a levelet, olvasatlanul landol a kukában. Telefonon szintén lehetetlen elérni bárkit is, mert hát sok a munkája, és épp nem érnek rá beszélni. Nem ez a dolguk? Nem az a munkájuk, hogy felvegyék a telefont és válaszoljanak a e-mail-ekre? Minek van a fesztiválok honlapján telefonszám és e-mail-cím? Csak megjegyzem, pár hete felvettem a kapcsolatot a Glastonbury fesztivál szervezőivel, hogy írnék róluk egy több részes történeti áttekintést, és olyan készségesek velem, mintha a Rolling Stone magazintól kerestem volna meg őket. Az első levelemre is válaszoltak, és azóta bármi kérdésem vagy kérésem van feléjük, 1 napon belül érkezik a válasz. Pedig én csak egy magyar átlagember vagyok.
Volt egy Kispál és a Borz búcsúkoncert. Tényleg? És mitől búcsúzott? A lemezkészítéstől? Mert van egy Kispál-nyári tábor, amelyet Fishing on Orfűnek hívnak, és ott rendre fellép a nulladik napon az említett zenekar. Van egy termék, ami kinőtte magát és elfáradtak benne a készítők, de vendégcsalogatónak azért megteszi majd. Hisz itthon csak ezen a fesztiválon láthatjuk őket. De akkor minek kellett búcsúzni? Miért nem lehetett azt mondani, hogy bocs, kedves rajongók, de ezentúl sehol nem lépünk fel, csak az általunk szervezett rendezvényen. Pedig nagyon nagy Kispál-rajongó vagyok, és pont ezért érint érzékenyen ez az egész. Müller Péter Sziámi ezt fordítva csinálta: volt a Sziámi zenekar, csinált neki egy tábort, és tovább gondolva a dolgot, építettek köré egy fesztivált. A Sziget fesztivált! Lehet szidni Müllert, hogy miért lépteti fel önmagát a Szigeten, de ha valakinek, akkor neki joga van hozzá, hogy fellépjen. Alanyi jogon jár neki! Pont azért, amiért a Kispálnak nem járna Orfűn! Ha Ákos csinálná meg ugyanezt, akkor minden újság a címlapon közölné, hogy az egész csak a pénzről szól és milyen erkölcstelen a rajongókkal szemben. Senkit sem akarok védeni vagy szidni, de félő, hogy a középszintű zenekarok országa leszünk, ha nem karoljuk fel a tehetségeket és nem biztosítunk mozgásteret nekik. Nem csak a rockzenében, hanem minden műfajban.
Itthon minden olyan nehézkes, és a zenekaroknak a legnehezebb átlépni azt a bizonyos küszöböt, ami a közönség és a nagyobb nyilvánosságot biztosító színpad között húzódik, mint egy berlini fal. Hiába a sok fesztivál, hiába a rengeteg színpad, nem tudnak bizonyítani. És a sok pofon, amit kapnak, szépen elveszi a kedvüket az egésztől, és gitárjuk már csak csajozási kellék a nappaliban, a falra akasztva.
Szóval kedves fesztiválra látogató emberek! Nem baj, ha idén is csak egy rendezvényre juttok el, mert mindenhol ugyan az van. Ha süt a nap, akkor por, ha esik, akkor sár van, és ha eső után süt a nap, akkor állott pocsolyaszag. Ne aggódjatok, ha lemaradtok kedvenc külföldi előadótok fellépéséről, mert jövőre majd lehet, pont azon a fesztiválon fog fellépni, ahova ti jártok. Nem voltál ott tavaly David Guetta "koncertjén" a Soundon? Sebaj, mert idén a VOLT-on fog állni a laptopja mögött. És ha nem tudtál szerezni 2014-ben jegyet a Szigetre a Bastille-koncertre, akkor őket is megnézheted idén Sopronban! A magyar előadók meg mindenhol ugyanazok, egy-két kivétellel. Nem az a probléma, hogy kik a külföldi fellépők, hanem az, hogy kik a hazai fellépők. A rengeteg zenekar közül, tényleg úgy gondolja mindenki, hogy pusztán csak azok tehetségesek és egyediek, akik ezeken a fesztiválokon fellépnek? Olyan ördögi kör ez az egész szervezés, mint a munkakeresés. Friss diplomával elvárják, hogy legyen tapasztalatod és referenciád.
A tapasztalat pedig a következő: egész nyáron minden fesztiválon nyomatják az ismert mainstream zenekarokat, majd év közben, a klubkoncerteken olyan silány (persze vannak kivételek) az érdeklődés irántuk, hogy ha egy középkategóriás zenekar szeretne ugyanabban a klubban fellépni, akkor azt a választ kapja, hogy „bocs de az XY mainstream zenekar is csak 100 fizető vendéget hozott be." Csoda? Egész évben őket látjuk. És így már a klubkoncertek is veszélyben vannak a nemfesztiválzenekarok szempontjából. Hol van a fesztiválokról a Rock Aréna? Van party aréna, meg táncdal aréna, 90-es évek diszkó aréna és babzsákokon punnyadhatunk aréna. Nem nézné meg valamelyik szervező a lemezeladási listákat? Ott van a rockzene az élvonalban. Ha nem az élen!
Itthon nincs egy olyan rádióadó, ahová a magyar könnyű- és kemény rockzenekarok elt udnák küldeni a lemezüket. Van jazz, komolyzene, több adón bömbölő diszkószenny és a slágerzenés tömegcikkekre épülő adó. Hol van a rock? Minden országban van, csak nálunk nincs. És ez határozza meg a közízlést! Hova lettek a magyar punk-rock zenekarok húzós zenei alapjai? Elhagyták félúton, mert nem volt média, aki foglalkozott volna velük. Poposabb és érthetőbb zene kellett. Pedig micsoda talentumok lennének mára. Kevés zenekar van, akik maradnak annál a stílusnál, amit elkezdtek, és nem a piaci igények szerint formálják magukat, hanem a piaci igényekre erőltetik rá zenéjüket, és így termelik bele a zenekart a köztudatba.
Hát ezért ilyenek a hazai fesztiválok egy-két kivétellel, mert ilyen az őket szponzoráló média is. Semmire nem "szakosodnak" a zenekarok, hanem mindenből adnak egy lebutított darabot. És a média pedig hozzábutítja a közönséget. Így teljes a kör. Ettől érezzük, hogy egy szép nagy utazó fesztiválcirkuszt látunk: más-más helyszíneken, de ugyanabban a köntösben, ugyanazokkal a szereplőkkel. Tisztelet a kevés kivételnek, akik nem álltak be a sorba, és igyekeznek azzal kitűnni, hogy más programokat kínálnak a nagyérdeműnek.
Tartsa meg őket a közönség még nagyon sokáig.
Ha meg fesztivált akarsz csinálni, akkor vedd alapul a MÁV menetrend szervezését: nézd meg a tavalyi menetrendet, és ha működött, akkor másold le. Nézd meg a tavalyi fesztiválok fellépőit, nyomj egy control-C-t, majd egy control-V-t!
Éljen a zene!
Szólj hozzá!