Első pillantásra kézenfekvőnek tűnhet a válasz: a méret a lényeg. Úgyhogy legott matekozni kezdtünk a turné helyszíneinek befogadóképességével, és egyből megdőlt a feltevésünk. A 2026-os turnén ugyanis olyan stadionok is szerepeltek, amelyek befogadóképessége vetekszik a kiválasztott városokéval, vagy akár meg is haladja azt: Berlin, Cardiff vagy Athén mégsem kapott két estét.
Én nem vagyok Metallica-rajongó. Persze ismerem a legtöbb számukat és a történetüket, írtam is róluk, leginkább híreket. Mondjuk, 2010. május 14-én ugyanott voltam, ahol 2026. június 13-án, a Puskásban (aka Népstadion), bár az egy egészen más környezet volt. Csak a zene miatt nem feltétlenül könyörögtem volna be magam a koncertre (hálánk, Live Nation), de őszintén kíváncsi voltam arra, hogy a rengeteg energiával létrehozott, a várost teljesen beterítő hétvége-program lényegi része miként fog kinézni, lesz-e olyan profi, mint a körítés.
A No Repeat Weekend nem egyszerűen két koncertet jelent. Két különböző műsort, eltérő előzenekarokat, egyetlen ismétlődő dal nélkül. A Metallica csak olyan városokban vállalja be ezt a formátumot, ahol biztos lehet benne, hogy mindkét estére stadionnyi közönséget tud mozgósítani. A budapesti hétvége után már pontosabban látszik, mi állhatott a döntés hátterében.
A zenekar két fellépésére összesen több mint 150 ezer néző látogatott ki, esténként több mint 75 ezer emberrel. Ez nemcsak a Puskás Aréna történetének eddigi legnagyobb látogatottságát jelentette, hanem egyúttal minden idők legnagyobb magyarországi stadionkoncertjét is. Ezek a számok önmagukban is figyelemre méltók, de talán még beszédesebb, hogy a rajongók közel 70 országból érkeztek Budapestre.
A metró előtti téren vettünk két KIS dobozos kólát: 1100-at kellett volna fizetnünk érte, de miután kiderült, hogy csóri magyarok vagyunk, kaptunk egy százas engedményt. Mögöttem a szektorban szlovákok ültek, mellettem két XXL-es, félrészeg lengyel. A közvetlen szomszédom túlnőtt a saját ülésén, ebből kifolyólag az én lábam is verte az ő lábának a ritmusát, a sajnálatos az volt ebben a helyzetben, hogy ő érezhetően másik zenét hallgatott. Néha vesén is vágott, de még mindig olcsón megúsztam, mert az előttünk ülők a nyakukba kapták a sörét, amit nem fogott meg rendesen...
Ez a nagy szám arra utal, hogy a Metallica nem egyszerűen egy magyar koncerthelyszínként tekintett a fővárosra. Budapest a zenekar szemében olyan regionális és nemzetközi találkozóponttá vált, amely képes több ország közönségét egyszerre megszólítani. Egy olyan várossá, ahová nemcsak koncertre érkeznek az emberek, hanem egy komplett hétvége kedvéért. A két koncert közötti nap programjai ezt a képet erősítették. Telt házzal futott a Metallica Filmfesztivál, hosszú sorok kígyóztak az Allee-ban megnyitott pop-up bolt előtt, Kirk Hammett a Magyar Zene Házában mutatta be könyvét és gitárgyűjteményét, ahol a közönség legnagyobb örömére Robert Trujillo is feltűnt egy rögtönzött közös zenélés erejéig. A rajongókat tribute fesztivál és klubprogramok is várták a két koncert között.
„Ez már nem rock and roll, ez üzlet” – morgott a kommentszekció az Allee kígyózó sora láttán. Én úgy vagyok vele, hogy mindenkinek joga van arra elcseszni a pénzét, amire akarja, ennek a dolognak azonban, mint később kiderült, semmi köze nem volt ahhoz, ami este a színpadon történt.
A hétvége tehát nemcsak a zenéről szólt. A Metallica helyi jótékonysági programokat is támogatott: a Budapest Bike Maffia közreműködésével több mint ezer adag étel jutott el rászorulókhoz, a véradási akció pedig közel kétezer résztvevőt mozgatott meg, amivel minden idők legnagyobb magyarországi véradó eseményévé vált. Mindez arra utal, hogy Budapest szerepe jóval túlmutatott egy egyszerű turnéállomásén. A város néhány napra valódi Metallica-központtá vált, ahol a koncertek csak egy részét jelentették annak az élménynek, amelyet a zenekar a rajongóinak kínált.
Márpedig rajongók akadtak bőségesen, a saját ismeretségi körömben is akadt nem egy ember, aki mindkét napra megvette a jegyet. A véleményük szerint talán a második nap programja ütősebbnek tűnt, de amúgy minden úgy volt jó, ahogy. A szektor 20. sorából körbetekintve én még ennyi boldog embert egy koncerten nem láttam. És szerintem valahol ez a zene lényege. Mondjuk, a lépcsőn boldogoskodni nem lett volna szabad, a valtonosok sziszifuszi küzdelmet folytattak azokkal, akik ott álltak, de valahol a Whiskey in the Jar környékén feladták. Ez volt az én ajándékdalom: tizenhat éve nagyon szerettem volna mindenféle személyes okból élőben hallani, és elég szomorú voltam, amikor nem került fel a setlistre, de most kárpótoltak érte.
Az M72-turné során Berlin, Chorzów és Athén után Budapesten is megdőlt a helyszín házrekordja. Ez azonban csak még különösebbé teszi a helyzetet, hiszen Berlin és Athén nem kaptak No Repeat Weekendet. Vagyis a Metallica nem utólag jutalmazta Budapestet a sikerért, hanem már a turné tervezésekor úgy gondolta, hogy itt érdemes két estére berendezkedni.
Apropó, berendezkedés. Vegyük először a hangot. Már játszott a Knocked Loose, amikor megérkeztünk, csak az volt a nagy talány, hogy mit. Egyszerűen semmi sem volt érzékelhető, csak a dob. Voltam már millió koncerten, de ilyen rémisztő élményem még nem volt, komolyan megfordult a fejemben, hogy a sok koncert miatt elkalibrálódott a hallásom, de aztán megnyugtattak. A Gojira már eggyel jobb volt, de azok, akik mondjuk most akarták megismerni őket, nem sok kapaszkodót kaptak. Hetfieldék meg úgy szóltak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Mintha nem is ugyanaz a hangrendszer dolgozott volna. Én azt hittem, már túl vagyunk azon a koncertközhelyen, hogy az előzenekarok direkt nem szólhatnak jól...
A fentebb emlegetett rekordhoz ugyanakkor nemcsak a keresletre volt szükség, hanem arra a különleges színpadi konstrukcióra is, amely az M72-turné egyik védjegyévé vált. A Metallica a stadion közepére épített, 360 fokban körbejárható körszínpadon játszott, így a hagyományos stadionkoncertekkel ellentétben nem voltak lezárt hátsó szektorok.Hogy nézőként mennyire szerethető ez a rendszer, az már egészen más kérdés.
Most lehetne még emlegetni a közelséget meg az intimitást, de maradjunk abban, hogy ez a formátum nem annyira a küzdőtérről szólt, hanem a szektorokról. Nem is érdemes tovább boncolgatni a számomra teljességgel értelmezhetetlen formátumot, mert én a néző szemszögéből próbálom behelyezni valami ok-okozati rendszerbe, holott bazira nem erről van szó. Azért megakasztani a koncert menetét, hogy tíz méterrel arrébb toljanak egy dobot... Trujillót áttolni a Snake Piten a nézők között valami izén... Az embernek az volt az érzése, hogy egy mulatós éjszaka közepén, a tizedik whiskey után valaki felvetette, miként lehetne a műszakot jól megszívatni. Rajzolt egy ovális izét, és rábökött röhögve a pontokra, hogy ide is mikrofon, ide is kiállás, oda is a bármi, s ezen mindannyian jót mulattak, de aztán valaki komolyan vette. Az egész olyan volt a távolból, mint a Waldo-képek, csak itt nem az emberektől hemzsegő strandon kellett a szemüveges főszereplőt megtalálni, hanem a rajongók között a zenészeket...
A Metallica az M72-turnén szinte minden állomáson igyekezett valamilyen zenei gesztust tenni a házigazdák felé. Robert Trujillo és Kirk Hammett hagyományos „doodle” blokkja mára a koncert egyik legjobban várt része lett: Athénban a Zorba tánca, Berlinben a Sonne, Frankfurtban a Fast as a Shark csendült fel. Budapesten az első este a Totális metál került sorra, mely gesztust az érintettek nem igazán tudtak méltósággal kezelni, a második este meglepetése pedig a Quimby Hoppája volt.
Utóbbit a közönség egy része láthatóan értetlenül fogadta, hiszen míg a Zorba dala gyakorlatilag egy nemzet közös kulturális emlékezete, Kiss Tibiék zenéje egy sokkal szűkebb – és nem feltétlenül metálos – közeghez szól. Mondjuk hozzám, aki az első hangok után tudta, mi következik. És bár a közönség kevésbé volt lelkes, én nagyon tudtam értékelni ezt a fajta odafigyelést, ami azt az érzetet kelti, hogy a zenekar nem egyforma stadionokat lát maga előtt, hanem olyan várost, országot és közönséget, amelyeknek saját zenei identitásuk van.
A koncert legvégén mindegyikük a mikrofonhoz is lépett, hogy kifejezze a háláját Budapestnek és a közönségnek, és ez akkor is felemelő, ha mindenhol ugyanezt teszik. Esküszöm, olyan volt, mintha nem is akarnának lemenni a színpadról, és ez annyira jólesett, hogy az ember még a parasztvakítós labdadobálást is megbocsátotta nekik, pedig az már tényleg sok volt.
S hogy a bevezetőben beharangozott vizsgálódásnak mi lett az eredménye?
A közönség pontosan tudja, hogy a háttérben profi biznisz zajlik. Senki nem hiszi, hogy a Metallica négy öreg haver spontán összejövetele. De amíg Hetfield képes úgy elénekelni a Fade to Black-et vagy a Nothing Else Matters-t, hogy az ember elhiszi neki, addig a vállalat nem nyeli el a zenekart. A háttérben milliárdos üzlet működik, a nézőtéren mégis ugyanaz történik, mint negyven éve mindig: emberek együtt éneklik ugyanazokat a dalokat.
A Metallica régen zenekar volt, ma már intézmény. Viszont szerencsére még mindig zenésznek látszanak.
Szólj hozzá!