Mire jó egy tribute fesztivál? Talán azért szeretik annyian, mert van benne valami felszabadítóan őszinte. Senki nem akarja elhitetni velünk, hogy most éppen újraírják a rocktörténelmet, ehelyett néhány napra visszakapjuk azokat a dalokat, amelyek már rég beépültek a közös emlékezetbe. Azokat a refréneket, amelyeket egy fél sörrel a kézben is végig lehet ordítani, és azokat a gitártémákat, amelyekhez elő lehet venni a garázsban porosodó léggitárokat. A tribute műfaj nem pótlék, hanem közös játék a zenetörténettel – és ezt teszi pontosan a Tribute Maraton is.
A fesztivál nem egyetlen korszaknak vagy stílusnak szól, hanem annak a közös zenei memóriának, amelyben ugyanúgy helye van Billy Idolnak, mint a Slipknotnak. Ahol egy generáció még kazettán hallgatta a Nirvanát, a másik már Spotify-playlisten találkozott vele először – de a Smells Like Teen Spiritnél ugyanúgy megmozdul a tömeg.
A 2026-os program ráadásul tovább nyitott a klasszikus rockközegen túlra is. Az egyik legérdekesebb húzás például az olasz Edo Sparks fellépése, aki Ed Sheeran dalait hozza el egy szál gitárral a Mátrába. Ugyanígy érkezik a Policity is, amely Sting és a The Police előtt tiszteleg. Ez a bővítés jól mutatja, hogy a tribute-kultúra ma már messze nem csak a stadionrockról szól: ugyanúgy működik popban, alternatív zenében vagy akár extrémebb metalműfajokban is.
Persze a keményebb vonal sem marad háttérben. A line-upban ott vannak a Bullet for My Valentine, a Slipknot, a Fintroll vagy a nemsokára Magyarországra érkező Gojira „magyarhangjai” is, ami elég jól jelzi, mennyire széles spektrumot akar lefedni a fesztivál.
A tribute műfaj egyik legérdekesebb része mindig az, amikor olyan előadók dalai szólalnak meg újra, akik már nincsenek köztünk, vagy akiknek a zenekara rég megszűnt. A Tribute Maraton ebben is erős: Jimi Hendrix, Elvis Presley, Nirvana vagy The Clash öröksége is visszatér majd a színpadra. A Message to Hendrix, a The Graceband, a Pollyna és a Clash City Rebels nem egyszerűen feldolgozásokat játszanak, hanem komplett korszakokat próbálnak visszahozni néhány órára.
És talán ez a tribute lényege (amit persze sokan vitatnak): nem azt adják el, hogy ugyanaz történik, mint „akkor”, hanem azt az élményt, hogy ezek a dalok még mindig működnek. Hogy negyven-ötven év után is van ereje egy Rolling Stones-riffnek, egy Maiden-refrénnek vagy egy Nirvana-dalnak egy nyári éjszakában, valahol a Mátra lábánál.
A Tribute Maratonnál pedig ehhez még hozzájön a helyszín is: a sástói kemping, az erdő közelsége, a csillagos ég és az a klasszikus fesztiválhangulat, ahol néha tényleg úgy tűnik, mintha egyetlen hosszú hétvégére összejönne a rocktörténelem évenkénti rendes osztálytalálkozója, amit avaly például iylen volt:
Szólj hozzá!