A reggeli vonaton Szántód felé zötyögve örömmel tapasztaltuk, hogy nem csak mi szerettünk volna korán megérkezni Szántódra. A fiatalok semmit nem bíztak a véletlenre, így a majd 3 órás út alatt már elkezdték az alapozást. Mire beérkeztünk a célállomásra, már laza fesztiválhangulat alakult ki körülöttünk. Gyorsan elfoglaltuk közeli szállásunkat, és némi pihenő után el is indultunk gyalog a fesztivál területe felé. A PAFE hivatalos oldalán azt az információt kaptuk, hogy lesznek segítők, akik útbaigazítják az eltéved vándorokat, ezzel szemben mi egy darab táblával vagy emberrel sem találkoztunk, így kénytelenek voltunk a "kövessük a fesztiválarcokat" módszert alkalmazni, ami végül a legjobb megoldásnak bizonyult. Útközben találkoztunk ugyan két rendőrnek álcázott, egy szép nagy fa alatt árnyékban pihenő emberrel, akiket nem kimondottan érdekelt az útbaigazítás, mint feladat, így tulajdonképpen nem vettük hasznukat.
A Szántódi út odafelé nagyon hosszúnak, és a köveknek köszönhetően göröngyösnek bizonyult, ráadásul út közben a légvonalban mellettünk elhelyezkedő Ballantine's sátorból meghallottuk kedvenc zenekarunk, a Konyha hangját, aminek hatására kissé szaporábbra vettük a lépésszámot. A bejáratnál megdöbbenve tapasztaltuk, hogy óriási sor kanyarog, amire először azt hittük, hogy a jegypénztárhoz tartozik, aztán kiderült, hogy a sátrasokat - és mindenki mást is - konkrétan teljes motozásnak vetnek alá a biztonságiak, így lépésben haladt a sor. A sajtós karszalag átvétele után megpróbáltunk külön bejáratot keresni, amiből az lett, hogy a kijáraton indultunk el befelé. Az ott álló biztonságos emberkének először megpróbáltuk elmagyarázni, hogy sajtósok vagyunk és sietnénk, mert már javában zajlik a koncert, amire mennénk, de miután csak nézett ránk értetlenül, úgy gondoltuk, jobb, ha angolosan távozunk a sátor irányába. Szegény bizti bácsi még utánunk szólt, hogy ez a kijárat, de mi úgy húztunk befelé, hogy ideje sem volt (és ahogy elnéztem kedve sem) utánunk futni.
Kicsit céltalanul indultunk el a sátor irányába, igazából a hangot követtük, de mivel gyakorlatilag még hóttüres volt a terep, nem volt nehéz odatalálnunk. Belépve megláttuk a színpad előtt tétován álldogálló néhány embert és a szegény Konyha zenekart, akiknek valószínűleg nem ez lesz a legjobb fesztiválos élményük az idén. Szepesi Matyitól azonnal kaptunk egy kedves üdvözlést: Mi van lányok, hosszú volt a sor?, majd megérkezésünk örömére egy dalt is kaptunk ajándékba. Ami azonnal feltűnt, az a borzalmas hangosítás, amit viszont irdatlan mennyiségű füsttel próbáltak ellensúlyozni. Mindezt délután négykor, a szaunának is eladható sátorban, annak a max 20 embernek, akinek sikerült túljutnia a motozáson. Számomra érthetetlen, de biztos megvolt a maga funkciója.
A Konyha után megpróbáltuk felfedezni a terepet, a gyönyörűen lekaszált, ámde ott is hagyott tömérdek mennyiségű fűnek köszönhetően sikerült összegyűjtenünk néhány bálát a cipőnkben is. Gondolom, arra számítottak, hogy majd a fiatalok letapossák, így erre már nem költöttek külön. Az Ozone Mama koncertjére visszatértünk a Ballantine's sátorba, ahol még mindig csak lézengtek az emberek, majd a nagyszínpadon a Subscribe következett. Sajnos nekik is be kellett érniük a fesztiválozók csekély hányadával. Az Ocho Macho koncertjére kezdett el éledezni a fesztivál népe, és a végére már egész jó hangulatú buli kerekedett. Mondjuk egy OM koncertet amúgy se lehet egy helyben állva végignézni. Átugrottunk még a Prosecturára az RCKSTR metálsátorba, miután szíves invitálást kaptunk két kedves úriembertől, akikkel ahányszor összefutottunk, mindig megkaptuk, hogy este hétkor ott tallálkozunk.
Azt kell mondanom, az összegyűlt punk-közösség ismét kitett magáért. A kora esti kezdés ellenére olyan pogózás ment, hogy ezt még a külföldi híres punkzenekarok is megirigyelnék. Igaz, itt akadt egy kis problémánk a fotósárok használatával, ugyanis az elkerített részt szigorúan őrző biztonságos bácsinak először hiába mutogattuk a sajtós karszalagot, közölte, hogy a kék szín nem nyerő, csak a vörös. Ezzel csupán két probléma volt. Egyrészt a nyakunkba akasztott sajtós pass-on egyértelműen rá volt írva, hogy a fotósárokba szabad utunk van, másrészt az emlegetett vörös karszalag "zenész" feliratú, amit ugye csak a fellépőknek tartogatnak. Némi adok-kapok után sikerült meggyőznöm arról, hogy mi odavalók vagyunk, bár közölte velünk az úriember, hogy nekik bizony erről nem szóltak. Ezek szerint kissé akadozott az információáramlás, ugyanis a másik két színpadnál simán beengedtek minket a helyünkre.
A Magashegyi Underground buliját a a fotósárok kényszerű elhagyása után már a nézőközönség közé vegyülve ugráltuk végig, aminek az lett a vége, hogy szakadt rólunk a víz. Ezen a koncerten egyébként turbó fokozatra kapcsolták a füstölőt a színpadon, ami aztán nem is igen távozott a sátorból, így a koncert végére úgy nézett ki a helyszín, mintha egy ganja partiról jöttünk volna. A Depresszió és az Alvin és a mókusok nagyszínpados bulija már valóban előhozta belőlünk a fesztivál fílinget. Jellemzően éjszaka élnek a rockerek. Részünkről ennyivel zártuk a napot, mert egy picit befáradtunk, és ugyi tartalékolni kell még az elkövetkezőkre.
Összegezve az első napot, a szervezés kissé problémás, a hangosítás borzalom, a füst túl sok, a fény néha kevés, néha több, mint elég, a mobil illemhelyek mellett nagyon, de nagyon hiányoltuk a rendes, iható vízzel felszerelt változatot, a biztonsági őrök ugyan kedvesek, de nincsenek a helyzet magaslatán, viszont van elég sör, van mit enni és nincs tömegnyomor a koncerteken.
Pannónia Fesztivál, én így szeretlek! :)
Szólj hozzá!