Járt a pofánk már reggel tízkor, hogy bazisokan lesznek, kvázi akinek még át kell venni a jegyét, menjen oda időben. Plusz, azon az emberen – vagy űrlényen – kívül, aki eddig egy távoli galaxisban élt, mindenki tudta, hogy a csütörtök már jó ideje telt házas, mindenre számítani lehet a bejáratnál, csak gyors bejutásra nem, tehát IDŐBEN kell odaérni. A Sziget még közéleményt is kiadott reggel minden sajtóorgánumnak, hogy para lesz. Nyilván akadt a tömegben olyan, akinek ez valami miatt nem jött össze, de azért. Az ingyenjegyes (guest, press, VIP) konténernél olyan történt, amit még sztem nem látott a Sziget: a háromórás várakozás során egymásnak estek, ordítoztak az emberek, de olyan is akadt, aki nemes egyszerűséggel a sorba okádott a várakozás során elfogyasztott pia miatt. Mások feladták, és hazamentek. Már, ha kijutottak onnan.
Bent sem volt vidámabb a helyzet: ahogy Zerge kolléga az este a Borfaluban megjegyezte, a teret ugyan itt-ott kitágították, de az utak ugyanazok maradtak; jómagam is átmeneti patthelyzetbe kerültem az A38 előtt: se előre, se hátra. Azt már nem is kell mondanom, hogy a MO (van benne egy áthúzás, de nem találom a billentyűkombinációt) koncertre még Tom Cruise sem jutott volna be, nemhogy én, de kívülről úgy tűnt, elég jó a hangulat.
Inkább mentem egy kört. A Sziget állandó döntéshozatalra kényszeríti az embert. Ilyen apróságok, hogy most a táskában vigyem a fényképezőgépet, vagy a nyakamban. Ha az első, akkor mire előveszem, tuti elmúlik a pillanat, amit jó lett volna megörökíteni, ha meg a nyakamban lóg, úton-útfélen megállít valaki, hogy fényképezzem már le, továbbá írjam fel az e-mail címét és küldjem is el neki a képet. Srácok, sorry, ott a fotó a FB-on.
A Világzenei színpadon hattól egy kedves olasz páros nyomta, a gyönyörűséges nevű Illaria Graziani és Francesco Forni. Kellemes, kedves, lazítós zene egy kicsi meg egy nagy gitárra... A nagyszínpadon mindeközben egy hölgy énekelt, akiről kicsivel később azért kiderült, hogy nem is nő, hanem ő maga Jake Bugg, a brit Bob Dylan – afféle üssük el az időt, amíg nem jönnek a többiek hangulata volt a dolognak, tökéletes zenei aláfestés pozíciófoglaláshoz.
Hétkor minden nap gyereknap van a Szigeten, akkor osztanak ki mindenféle dolgokat, amikkel mindenféle dolgokat kell csinálni – zenére. A csütörtök a tapsrúd napja volt. Azt hiszem, ezt a szót még életemben nem írtam le. Nem is érdekelt különösebben. Viszont oltári hiba lett volna kihagyni, még úgy is, hogy nekem már nem jutott t_a_p_s_r_ú_d. Van abban valami felemelő és heppinessz, amikor több tízezer ember vigyorog és ugrál és ölelgeti a másikat. Pár perc az egész, de akkora feltöltő ereje van, hogy érdemes élni ezzel a bioenergiával.
Eme bemelegítés után Parov Stelarék alaposan átmozgatták a közönséget, bokázott mindenki rendesen. Az énekesnő gyönyőrű, elegáns, igazi nő – jól kezelte a közönséget, és egy igazi fesztiválos bulit moderált, mindamellett, hogy a remek formáció (az a szaxofonos... I luv U) is mindent beleadott. Eddig csak hallgattam őket, most rajongó lettem. És Marcus Füreder az elején viselte a szemüveget!
A koncert közepén már gyakorlatilag elviselhetetlen volt a lét a küzdőtéren. Jó, tudom, ne rinyáljon az ember, ezzel jár a Sziget, de az, hogy ezrek vonulnak fel s alá, elmozdítható tereptárgynak tekintve a másikat, egy idő után minden belátás ellenére kiveri a biztosítékot. Úgy éreztem magam, mint egy flippergolyó, harmincig számoltam a pozícióváltásaimat – hol önként, hol kevésbé –, aztán férehúzódtam: a vipsátor tövében találtam egy üres betontuskót, és lerogytam rá. Onnantól fogva csak arra kellett figyelnem, hogy ne hugyozzanak le (a szemben lévő épület tetején felfedeztem két pasit, akik a sliccük környékén matattak, némi fókuszálás után kiderült, hogy amit markolnak, az nem a farkuk, hanem a drónok távírányítója). Mellettem valami részegcsakra lehetett mélyen a földben, mert egymás után két srác is megpróbált angyali türelemmel életet verni a merevrészeg barátnőjébe, kevés sikerrel. Csajok, becsüljétek meg ezeket a pasikat, én már 2 perc után ott hagytalak volna benneteket.
Ezalatt szépen megtelt a nagyszínpad előtti tér. A fák is. Ha lett volna csillár, azon is lógnak. Már a Parov Stelar alatt lehetett tudni, ki az, aki csak Rihanna miatt váltott jegyet, az merev arccal és lábbal állta végig ezt a kis kellemetlenséget, ami átmeneti akadályt képzett a szupersztárhoz vezető rögös úton.
Megint döntés előtt álltam: vagy maradok a tömegben, jó eséllyel agyontaposnak, de legalább vidámak, lelkesek és szimpatikusak az emberek (kiv. az előbb említett szegmens) – és nézem a kivetítőt, vagy bemegyek a vipbe, ami tele van undorító (jó, nem mindenki) figurákkal, viszont nem kell összebújnom senkivel – és nézem a kivetítőt. Az utóbbit választottam, bár elég sokáig hezitáltam. Amióta pártunk, kormányunk és az atyaúristenek (vö. szponzorok), és nem a szakma tolja tele a vipet (most nem megyek bele, miért kell a szakmának külön rész, nekem elhihetitek, van haszna azok számára, akik dolgoznak is a Szigeten), azóta eléggé kellemetlen a társaság odabent, felfújt szájú hölgyek smárolnak a pasijukkal (Te, ezek dugni is fognak? - kérdezte a barátnőm) és félmeztelenre vetkőzött egókirályok csinálják a partit. Ráadásul úgy löknek félre a sorban, hogy pironkodsz magad előtt, miért vagy ekkora lúzer. Drága vip, béke poraidra, pedig mekkorákat buliztunk itt anno!
Szóval, Rihanna. Jó fél órát csúszott a kezdés, ami nem nagyon szokás errefelé. A kivetítőn keresztül követve, egy lelketlen, noha profi koncert volt, ami mellőzött mindenféle fesztiválos kelléket. Afféle stadionos produkció, elképesztő táncosokkal, visszafogott, ám a célnak teljesen megfelelő színpadképpel. Mintha egy klipet néztem volna, amit egyébként nem annyira szoktam Rihannával kapcsolatban. Egy kámzsás cuccban lépett ki a százezer ember elé, és nem volt vele az erő. Olykor levette a kapucniját, sokat simogatta a haját és az ágyékét, néha ivott is egy kortyot egy fehér palackból. Mit mondhatnék még... Hogy gyanúsan félplayback koncert volt, ami a Szigeten halálos bűn? Nem tudom másként értelmezni a jelenséget, hogy akkor is énekel, amikor nem mozog a szája és lóg a mikrofon a kezében, max hadonászik vele... Olyan értelmetlen volt ez az egész – nagyon sok pénzért. És nagyon sok embernek. De nem vagyok egy kifejezett alappont, mert ez nem az én zeném, a vipben is bőven akadtak, akik fújták a dalokat és elszántan twerkeltek hozzá. Azonban, amikor kifele mentem, mögöttem igazi rajongók gyalogoltak, és eléggé fel voltak háborodva. Nem tette oda magát – mondták, még csak át sem öltözött... Bécsben sokkal nagyobb buli volt, biztos elfáradt. Én nem tudom, honnan jött és hova ment a szigetes koncert után a barbadosi szupersztár, de volt vele egy tömött táska...
Egy gigakoncert után akkor döntesz jól, ha legalább két órán keresztül a seggeden maradsz. A tömeg egy része elindul hazafele, arra ne menj. A fő közlekedési utakat is hagyd ki, hömpölyög a tömeg. (Ilyenkor jól jön a helyismeret, merhogy az ember év közben is a Hajógyárira jár kutyázni... ) Megpróbáltunk bejutni a Magic Mirrorba, ahol vagy csúszott a műsor, vagy benéztem, de semmiképpen nem UP! koncert volt, a lépcsőn állt a tömeg vége, a belső tér pedig nem tartalmazott említésre méltó levegőmennyiséget. Még benéztünk a Marilyn klubba, amelyről a sajtóbejáráson azt mondták, afféle sakáltanyaként fog üzemelni, hát, lehet, de akkor mi vagy előbb, vagy később érkeztünk, mert mindössze két db nem túl lelkes táncosnő koptatta a rudakat kb. 20 db csaprészeg pasi nagy örömére.
Végül a Borfalu bizonyult jó választásnak, az ír fiú készségesen át is adta a helyét, miután komoly erőfeszítések árán lábra tudott állni. Mellettünk valakinek a fülébe húztak a cigányok, mi pedig tartottunk egy csendes-ülős bulit, és némi Polgár-bor mellett megemlékeztünk Dan Panaitescuról, aki nem sokkal a Sziget előtt hunyt el autóbalesetben, és aki előtt azzal tisztelegnek a kollégái, hogy róla nevezték el a nagyszínpadot. R.I.P.
Mikor elhagytam a Szigetet, akkor indult igazán a parti, mindenhol ment a szeletelés, legyen az pizzapult vagy bulihelyszín, ideje volt távozni, meg azok a lábak is, persze...
Manu, ments meg minket!
***
Szita-szita péntek:
A Nagyszínpadon ma is magyar zenekar kezd, a Bohemian Betyars a Nagy-Szín-Pad! tehetségmutató győzteseként mutatkozhat be. Utána egy friss brit tehetség, John Newman, majd a szintén brit Bastille következik, az est fénypontja pedig a Magyarországon is rendkívül népszerű francia-spanyol előadó, Manu Chao fellépése lesz La Ventura elnevezésű projektjével.
A második legnagyobb zenei helyszínen, az OTP Bank-A38 sátorban a remek hangú holland énekesnő, Kovacs, a sötét hangulatú zenéjével sikeres brit Editors, valamint az ugyancsak brit UNKLE játszik, a Telekom Arenában, az elektronikus zenei helyszínen a hazai Edo Denova és StadiumX után az olasz Vinai, a német Tujamo és hajnalban az izraeli Las Salinas szórakoztat.
A Világzenei színpadon a pénteki nap fő eseménye a szerbiai Goran Bregovic Wedding And Funeral Band koncertje, előttük ugyanitt a magyar Psycho Mutants, a brit Yiddish Twist Orchestra és az Enzo Avitable & Bottari + Scoribanda produkció gondoskodik a talpalávalóról, a német Django Lassi és a mexikói-spanyol dj, Gypsy Box pedig lezárja a programot.
A Petőfi Rádió-Telekom VOLT Fesztivál színpadon a hazai élvonalból ezúttal mások mellett a hiperkarma, az Anna and the Barbies és a Margaret Island látható és hallható, az Európa Színpadon lesz ukrán (Brunettes Shoot Blondes) és olasz (I Ministri) zenekar, az Afro-latin-reggae faluban Manaky-koncertet tartanak, a Budapest Park tribute színpadon pedig éjjel 1 órakor a Rolling Stones-rajongók gyülekezhetnek a Stoned fellépésén.
A Blues kocsmában Eric Clapton előtt tiszteleg az EC 70, késő este zenél Tom White és a Mad Circus, a Fidelio klasszikus, opera és jazz színpadon az Óbudai Danubia Zenekar, valamint a Gabriel Prokofjevvel kiegészülő Talamba Ütőegyüttes produkciója hallható.
Szólj hozzá!