Tavaly még tíz okunk is volt arra, hogy miért kell idén itt lennünk. Nagyon fontos, hogy elolvassátok a Kovács udvar című bekezdést, mert ez a tényező volt az, ami miatt úgy döntöttünk, hogy kifejezetten Kisharsányban foglalunk szállást. Á, inkább idekopizom, úgyis lusták vagytok elolvasni :)
"A Kovács Udvar úgy néz ki, mint azok a romkocsmák, amelyek mindenre kiterjedő gondos tervezést és kivitelezést követően felöltik a papíron kívánt jelleget. Egy kicsit jobban. Nagyon. Mert a Kovács Udvar maga a romkocsma. Itt volt a mediawawe-esek központja, itt műhelymunkáztak a fotósok, éjjel-nappal pezsgett az élet, és kis túlzással egy pillanatra sem hallgatott el az élőzene. Este volt a legjobb, mert a fényfestés miatt négyzetre emelkedett a csodaország-feeling, lobogott a (tábor)tűz, szólt a zene, táncoltak, beszélgettek az emberek, akár reggel hétig is. Aztán kezdődött minden elölről. Olyan mikroklíma alakult ki, amelyben minden gondolkodni és szeretni vágyó lény komfortosan érzi magát, és szívesen megtelepedik benne lehetőleg minél hosszabb ideig. Még Both Miklósék Palimó story-ja is jobban szólt a három lépésszer öt lépésnyi pajtában, mint a Narancsligetben, a színpadon, noha mindkét helyen nagyon szerettük őket."
Nos, a Kovács Udvarnak idén harangoztak, hogy ezzel a kétkezi képzavarral éljek. Az már az idei sajtótájékoztatón érezhető volt, hogy a Mediawawe atyja, Hartyándi Jenő és az ördögkatlanosok között van némi feszültség, de a fene sem gondolta volna, hogy ekkora a baj.
"Számára az a feladat – hozzátette: talán ezért ki is rúgják a fesztiválszervezők –, hogy elriassza a közönséget annak érdekében, hogy megtartsa a közösséget..."
Sikerült. Illetve mégsem, mert ugyan elég sokan a kalapunkat csapkodtuk a földhöz elképedésünkben, és el is riasztottak az "újítások" jó pár embert, azonban a közösséget mégsem sikerült megóvni, legalábbis itt nem, mert a zárókoncerten Hartyándi bejelentette, hogy jövőre már nem az Ördögkatlan keretein belül táborozik a Médiawawe.
Akkor meg mire volt jó ez az egész? Mire volt jó, hogy lezárták a bejáratot, és a vaskapu két oldaláról nézték egymást az emberek (ma ez amúgy is nagy divat nálunk)? Mire volt jó, hogy eltűntek a fényfüzérek, a fényfestés – a tavalyi fényfestőket be sem engedték! – , a hangulat, a zenélők, a hangszerek, a tábortűz?
Kedden késő este jutottunk el az udvarig, és a kriptahangulat miatt csaknem elsírtuk magunkat. Másnap már beköszöntött a határzár is: éjfélkor lezárták a helyet, és már csak a megfelelő (mediawawes) karszalaggal lehetett bejutni... Fura módon, aki bent volt, maradhatott akár reggelig, de mint afterparty, a Kovács udvar kiesett a fesztiválhelyszínek közül. A kovácsoltvas kaput egyébként a második napon megnyitották, valamit javított is a helyzeten, de a tavalyi hó addigra rég elolvadt már, és nem csak a hőség miatt... Megesett, hogy roma zenészek megpróbáltak éjszakai spontán koncertet adni (vö. örömzenélés), de a biztonsági őr leállította őket, mert nem szerepel a programban, és itten csak az zajonghat, aki benne van a nagy könyvben. Füzetben. Úgy általában: amikor egy ilyen kaliberű fesztiválon megjelennek a biztonsági őrök, ott már lehet kezdeni keresgélni a harangkötelet.
Megjegyzem, én valójában pontosan értem, mi volt a mediawawesek gondja: mivel a bázis a fesztiválhelyszínek között szerepelt, s mint olyat, komolyan is vették, tavaly olykor tényleg bazisokan ott dajdajoztak reggelig. Ezt hívják ugyanis fesztiválnak. Alkotó embereknek ez azonban übergáz lehet, sőt, állítólag voltak balhék is, de melyik fesztiválon nincsenek olyanok, akik vállalhatatlanra isszák magukat… A húr azért feszült meg, mert a katlanozók fesztiválhelyszínként, a mediawawesek meg alkotótáborként értelmezték a Kovács udvart, és az illetékesek elfelejtették ezt a dolgot valahogy egymás között lerendezni. Sok keserűséget korbácsolt fel a kérdés, hiszen nem mi voltunk az egyetlenek, akiknél az első 3 ok között szerepelt az idei részvételkor a kisharsányi helyszín.
Kérdés, hogy mi lesz jövőre, amikor már nem lesz itt művészeti tábor. Sok jóra nem lehet számítani, mert az önkormányzat nekiveselkedett a romos épületegyüttes felújításának, ami akár jó hír is lehetne, de a hozzáértő építészek szerint inkább ne nyúltak volna így hozzá, s ami természeténél fogva együtt jár a kiszorulással. A kérdés nyitott. Viszont mi már tudjuk, hova költöznek a mediawawesek... :) Akik között akadnak kedves barátok is, akik megpróbáltak a kőszívű szervező csaj akaratával szembe menni (vö. bevinni minket éjfél után), ami ugyan nem sikerült, de ezúton köszönjük. Tuti nem vertük volna szét a helyet, de hát ki tudja, mikor tör elő az emberből az állat.
Szóval, miután a szívünk csücske helyszínt kihúzták a talpunk alól, elgondolkodtunk, hogy maradjunk-e egyáltalán. A szervezők jóvoltából ott lapult a borítékban pár színházjegy (köszi!), amiért nem kellett sorban állni, úgy döntöttünk, akkor átalakítjuk a koncepciót színházi jellegűvé. És szép lassan kezdett visszajönni a tavalyi katlanérzés…
Hogy kedvesek a helyiek, hogy A-ból B-be légkondis kocsival is el lehet jutni a kánikulában, mert felveszik a stopposokat itt lakók és fesztiválozók egyaránt, hogy tulképp akkor is van esélyed (nem sok) bejutni egy előadásra, ha nem állsz reggel hatkor sorba, miután ötkor lefeküdtél, és ha bejutsz, ugyan szakad rólad a víz és az is frusztrál, hogy szar csípővel a földön kucorogsz a cipőkanállal beszuszakolt többiekkel együtt, vagy esetleg állsz (nekem pont két előadást sikerült végigállnom), és közben nem érted, mi a fenéért nem évadban nézed meg épeszű körülmények között a dolgot, de aztán elsodornak az érzések és az élmények, és örülsz, hogy láthattad az Örkény Színház előadásait (Tóték, Azt meséld el, Pista), és azt is, hogy Csuja Imre hősként játssza végig az előadást egy tűzoltósisakban, amely alól ömlik a víz, meg azt is, hogy Mácsai Pál a szemed láttára öregszik haldokló Örkénnyé. A Bányavakság román rendőrjétől (Köles Ferenc) egyszerűen lepadlóztunk, a hollandok cirkusza lenyűgöző volt (Cirque Platzak), de Láng Annamária előadásával valószínűleg mellényúlt a válogató kéz. Átgondolásra érdemes az is, hogy a hagyományos Mulatság képes-e leküzdeni azt, hogy két koncerthelyszín közé szorult, s ugyan a színészek megpróbálhatják beilleszteni valahogy a darabba az áthallatszó (rossz) tribute zenét, de amikor egy egész darab arról szól, hogy NINCS MUZSIKA, NINCS MULATSÁG, elég faramuci lesz a helyzet, és elveszted az élvezet fonalát.
Viccesek tűnő, de lélektanilag igen hasznos közjáték volt, hogy a ragadós melegben hosszasan sorban álló embereket rendre megénekeltette egy gitáros srác, aki saját bevallása szerint is pusztán három akkordot tudott magáénak, de a lélekjelenléte mindig dicséretes volt. A harmadik alkalommal már kiabált a nép, hogy engedjétek előre a gitáros gyereket! Így kell kérem bejutni egy színházi előőadásra, amelyre nincs sorszámod... Humorral, jószándékkal, szívvel. Ennyi.
A beremendi nagykoncert egyszerűen kihagyhatatlan, ha csak egy napot akartok lent tölteni, az legyen, amikor egy szimfonikus zenekar a Megbékélés kápolna dombja tövében és a csillagos ég alatt játszik, miközben te egy szalmabálának támasztod a hátad vagy elfekszel a fűben, és a tücskökkel együtt hagyod magad lenyűgözni… Nincs olyan fesztivál az országban jelenleg, amely ezt az érzést hozni tudná, vagy még nem ismerjük.
Felfedeztük magunknak a Szabó Benedek és a Galaxisokat, riszpekt, ott leszünk a következő koncerten is, s az árokparton is sikerül belefutni olyan formációba (Intu), amelyre ősszel rá fogunk keresni. A tavalyinál sokkal lendületesebb volt a Quimby koncert, és úgy tűnt, idén a 30y legénysége sem unikumozott be a buli előtt, sterilebb is volt a dolog. (Beck Zolit egyébként mindenfelé lehetett látni a fesztiválon, legyen az színház vagy bármi, a kevés könnyűzenész egyike, akit érdekelnek más műfajok is.) Az itt már szokásos wombós bemelegítésnek köszönhetően a Beshodrom akkora partit csapott, hogy nem csak mi táncoltunk mezítláb a fűben, hanem a főszervezők bandája és az asztaltársaságunkban addig visszafogottan helyet foglaló színészek is.
Na, például, egy ilyen buli után az ember folytatná valahol máshol, ha már emelkedett a hangulat – a szó legjobb értelmében –, ilyenkor vettük az irányt tavaly a Kovács udvar felé…
Viszont: tavaly nem vettük az irányt a Vylyan terasz felé, és milyen rosszul tettük: fantasztikus hely! Csendesülős koncertek, kortárs irodalmi beszélgetések, jó bor, elképesztő panoráma. Új lehetőségként debütált idén a Sauska udvar, ahol volt szerencsénk a névadó házaspár hölgytagjával beszélgetni – mert ez az Ördögkatlan egyik lényege: a párbeszéd. Ezért is volt melléfogás, hogy a művészek el kívánták szigetelni magukat a földi halandóktól…. ellentétes a hely szellemével.
A hely szelleme pedig elég erős. Letörte a mi ellenérzéseinket is, s reméljük, kitart, mert a focipályán valaki szájából az is elhangzott, hogy már a végét járja, éppen a tipikus fesztiválbetegségből fakadóan: ami jó, azt megszeretik, egyre többen megszeretik, amitől már nem lesz annyira jó… Például drágul… Ha megnézzük, árak tekintetében hova jutott a Sziget idén, már nem is tűnik fel, hogy a fesztiválhelyszínen 600-ért adnak egy vicét, amikor nem messze tőle ugyanolyan jó minőségű borból ugyanez 260… A Szigeten 1180. A kisharsányi iskolában is felment a menü ára egy százassal és az adagok is kisebbek lettek, de 600 HUF-ért még mindig jól lakhatunk. Erre máshol esély sincs.
Talán érdemes lenne új hagyományokat teremteni, mert a régiek mintha kifújtak volna azzal, hogy egyre több új ember jött, akiknek már nem szívügyük egy-egy katlanra jellemző program vagy rendezvény, érdemes lenne átgondolni azt is, hogy Udvaros Dorottyát ugyan szeretjük, de nem kifejezetten fesztiválnyitó esemény a műsora, továbbá csak fejleszteni kellene valamit, mert a rengeteg műsorváltozás sokaknak gondot okozott. Nekünk is. Erre persze mindig az volt a válasz, hogy a weboldalon minden fent van, csakhogy a környéken még az állítólag bewifizett helyen is vadászni kell a jelet, kevés sikerrel. Kicsit több volt napközben a lézengés, nyilván a kánikula rovására írható, de mintha tényleg több lett volna az üresjárat, mint tavaly.
A záróestét kivételesen nem a Kiscsillag koncertjén, hanem az inkriminált udvarban töltöttük. Igyekeztünk éjfél előtt beérni. És milyen jól tettük! Az már a délutáni próbán látszott, hogy Both Miklós tibeti-roma projektje, a produkció, amelyet 2-3 nap alatt raktak össze, nagyot fog szólni, a valóság azonban felülmúlta a várakozást. Oltári nagyot szólt. Kénytelen voltak sztem kétszer eljátszani repertoárt, és a végén nem csak a tibetiek – hihetetlenül szerethető, autentikus faliusi emberek – ropták a körtáncot, hanem már három sorban tekeredett a vigyorgó-éneklő közönség a talpalatnyi helyen, a maradék meg a padokon ugrált.
Ezek miatt érdemes még mindig. A Pillanatok miatt, amikor nincs már zenész meg nemzenész, művész meg fesztiválozó, borász meg borivó, hanem valami nagy egésznek a részei vagyunk, ami ebben a szilánkokra töredezett világban ritka kincs. Meg például a pálinka miatt a Mokos Pincészet teraszán, a lemenő nap olajos fényében,Palya Beát hallgatva.... Szóval, vannak itt együttállások.
Na, ezt tudja az Ördögkatlan. Jövőre velünk ugyanott. Szállásunk már van. Kisharsányban. Úgyhogy ehhez tartsák magukat :)
Szólj hozzá!