A bulihoz idén wellness is járt az EFOTT-on

Köztudott, hogy minden szabadtéri rendezvény legfőbb ellensége a zuhogó eső és az orkánerejű széllel érkező vihar. Ráadásul az utóbbi években nem túlságosan kiszámítható a nyári szezon időjárás tekintetében. De amikor hónapokkal a kiszemelt fesztivál kezdete előtt lefixáljuk, hogy az adott évben mely rendezvényekre fogunk mindenképpen ellátogatni, senki nem gondol arra, hogy egy kiadós égi áldás milyen gyorsan és egyszerűen keresztül tudja húzni a számításait. Pedig lehet, hogy lassan ideje lenne jó előre gondoskodni arról a bizonyos „B” tervről is…

Nem kérdés, hogy a 2016-os EFOTT-ot valaki nagyon elátkozta, és bár a szervezők próbálkoztak mindennel, hogy ne kelljen már az első nap után felfüggeszteni a rendezvényt, sajnos Velencén is akadtak pillanatok, amikor csak néhány perc duzzogás után tudtuk őszinte mosollyal az arcunkon folytatni a fesztiválozást. Pedig mi azon szerencsések közé tartoztunk, akik a két legproblémamentesebb napot fogták ki idén.

A szerda esti pusztító vihar után csütörtök reggel félve olvasgattam a Facebook bejegyzéseket, és a kezdeti bosszankodós megjegyzések sem erősítettek meg engem abban a hitemben, hogy délután Velencén lenne a helyem (aszerk. gyerekét eccerűen a földre lökte egy biztonsági őr és a sátrakba sem engedték be őket –aszerk.). De nem bántam meg, hogy végül mégis elindultam, mert utólag összegezve elmondhatom, hogy ez volt az egyetlen nap, amikor egy csepp eső sem gazdagította az anyaföldet. Persze, az előző esti öntözésnek még látszottak a nyomai, de ebben a témában meg kell dicsérnem a szervezőket, mert tényleg szépen helyrepofozták és használhatóvá tették a kritikus pontokat. Bár az aszfaltos úttól épségben megközelíteni a bejáratot külön kihívásnak bizonyult. (Ugyanezen táv szombat hajnalban visszafelé, az órák óta szakadó esőtől szépen átáztatva és bármilyen világításra alkalmas eszköz teljes hiányában már inkább mondható extrém sportnak.)

Belépve a nagykapun, első körbetekintésre nem gondoltam volna, hogy 50 embernél többen maradtak a környéken, olyan igazi vihar utáni csend uralkodott mindenhol. Ahogy haladtunk előre az időben és érkeztek a fellépők a különböző színpadokon, úgy telt meg élettel és emberekkel a fesztivál. Több helyszínt is megtekintettem, és volt pár koncert, amit igazán élveztem, de sajnos muszáj megemlítenem, hogy a Rauch Arénában borzasztóan torzul szólt minden, és ezt józanul hallgatva nem bírtam sokáig elviselni.

Csütörtökön és pénteken többnyire a hazai zenei élet kedvenceivel futottunk össze, és igazából több-kevesebb sikerrel mindenki hozta a formáját, de amire igazán rá voltunk gerjedve, az a tavalyi őrületes szigetes bulit produkáló Rudimental csapat volt. Egy éve mondhatni véletlenül csöppentünk bele a koncertjükbe, igazából úgy voltunk vele, hogy belehallgatunk, oszt megyünk is tovább a dolgunkra, de annyira magával ragadó volt az egész, hogy végigtáncoltuk a koncertet. Azóta lettek igazi nagy kedvencek, és bár sajnos a két kedvenc énekesünk idén kikerült a csapatból, még így is szórakoztató és igényes, amit élőben produkálnak. Amennyire én láttam, a zenekar tagjai is jól érezték magukat, és a tőlük megszokott közvetlenséggel küldözgették a szíveket a közönségben kiszemelt hölgyeknek. Mindezt bizonyítja az alábbi videó is, amit külön köszönök Erikának! Én ugyanis épp táncoltam…:)

Hazai viszonylatban nem mondanám, hogy kiemelkedően jó koncerteket láttunk, viszont be kell vallanom, hogy véletlenül elkeveredtünk abba a sátorba is, ahol táncdalfesztiválosok és a nótázók adták kézről kézre a mikrofont. Ráadásul pont akkor találtuk meg a bejáratot, amikor a Korda–házaspár énekelt élőben(?). Úgy tűnik, még mindig van az az alkoholos állapot, amikor kórusban dalolnak a nagyon fiatalok önfeledt vonatozás kíséretében. Az viszont ennél is szörnyűbb volt, hogy mi full józanul is képesek voltunk ugyanezt produkálni. Valamiért ennek is megvan a maga bája, bár még azóta is gondolkodom, mi lehet az.

Viszont még így is ezerszer jobban szórakoztunk, mint a Rauch Arénában az Ocho Macho fellépése után következő úriember produkciója alatt. Igazán röstellem magam, de sajnos a mai napig fogalmam sincs ki is az a Zomboy, aki miatt 10 perc után menekülni kényszerültünk a meleg sátorból a parti faöltözőkbe, de úgy érzem, nem ért nagy veszteség. Csak azért néztem később utána, mert gyanús volt, hogy sokan rajongóként viselkedtek, és még külön házilag összefirkált lepedővel is megtisztelték. Mint kiderült, az illető egy igencsak híres DJ, aki már 2010 óta ügyködik a lemezjátszók mögött. Ma is tanultam valami újat…

Mondjuk, azt már előre sejthettük volna, hogy nem lesz nekünk való, amikor az átállás alatt besurrant elénk két – vélhetően 20 alatti – srác, majd rákészülve a bulira ledobták a pulcsit, és felvették a napszemcsit, majd a zene hatására hol a pumpálós csárdás, hol a robotemberes csótánytaposóst előadva gondolták azt, hogy akkor ők már tényleg a menők közé tartoznak. Ennél már csak az a srác volt viccesebb, akit a hajnali vonatra várók kitörő örömmel üdvözöltek, amikor  biciklijével mellettük elgördülve rázendített egy ismeretlen, de biztosan magyar nótára. Több órányi ázás-fázás, némi fáradtság, és a természetesen késő vonat után ez volt az a pont, amikor már minden zombivá vált fesztiválozóból kitört a röhögés.

Minden nehézség ellenére ez is egy olyan fesztiválélmény volt, amit elraktározunk magunkban, és mivel mi is mindig tanulunk valamit az elkövetett hibáinkból, így jó eséllyel gondolhatjuk, hogy a szervezők és a megjelent fesztiválközönség is ugyanezt teszi, ami a jövő évi EFOTT-nak mindenképpen hasznára válik.