Én az utóbbit választottam – David Coverdalet imádom, a Whitesnake volt a nyolcvanas években az a rockbanda, akiket sikerült igazán megkedvelnem (nyilván ebben a kiváló videoklipjeik is szerepet játszottak, ez akkoriban nagyon fontos volt).
Szívesen beszélnék arról, hogy milyen remek volt a hazai előzenekar (az Ivan & The Parazolnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemelegítő partit tartsanak), de sajnos nem tehetem. Túlélésre játszottunk, és inkább a rég nem látott ismerősökkel beszélgettünk közben. Pedig láttam már őket többször koncerten, de nem sűrűn fordult elő, hogy ennyire gyenge teljesítményt nyújtottak volna. Azt már nem mondhatják, hogy be voltak tojva, hiszen a Rival Sons és más nagy, külföldi bandák előtt is játszottak már, külföldön turnéznak rengeteget. Talán rossz napot fogtak ki – lapozzunk is tovább, az a 35 perc bőven elég volt most belőlük.
Kb. félóra várakozás után aztán belibbentek az "öregek", s már az első dalnál éreztük, hogy óriási kedvvel játszanak – és ezt igyekeznek átragasztani a közönségre is. Kicsit nehezebben vettük fel a ritmust, de aztán sikerült bekapcsolódnunk, mert a színpadon – főleg a gitárosok részéről – akkor volt a lelkesedés, a nagy mosolygások, hogy nem lehetett kívülállóként létezni.
Az amúgy hogy van, hogy itt van ez David Coverdale nevű pasi, aki pont annyi idős, mint az anyám (picit több plasztikával, de kit érdekel?), mégis olyan kisugárzása van, hogy ha kijön a színpadra, lecsúszik a lányokról a bugyi?!!! Persze a hangja már messze nem olyan, mint 20-30 éve, amikor először hallottam és láttam a Whitesnake-t az MTV-n (nem ezen, hanem azon), de legalább nem lett olyan operettes öregrockeres, mint némelyik idősebb kollégának – az olyanfajta nyávogást elviselni nem bírom. Igaz, sokat segített neki a vokálban aktív részt vállaló billentyűs (Michele Luppi), a két zseniális gitáros: Reb Beach és Joel Hoekstra (akik egy baromi jó páros szólóval is megörvendeztettek minket), valamint a basszusgitáron játszó Michael Devin. A magas hangoknál volt picivel érdekesebb ez, de a Whitesnake-nél a vokál mindig is fontos volt, úgyhogy most is elég jól szólt.
Aztán azért végképp megőrült mindenki, amikor Tommy Aldridge (aki kisebb-nagyobb kihagyásokkal állandó tagja a zenekarnak) frenetikus dobszólója után elérkezett az általam csak "mainstream-blokk"-nak elnevezett rész: Is This Love - Here I Go Again - Give Me All Your Love - Still Of The Night, hát azért itt már végünk volt teljesen, de nemcsak nekünk, hanem a leginkább 30-40-50 éves korosztályból álló közönség többi tagjának is, akik között számolatlanul tűntek fel zenészek. Főleg persze gitárosok, hiszen Reb Beach sokak idolja, és rengeteg olyan muzsikussal is találkoztunk, akik ugyanúgy imádják ezt a glam-es hardrockot, mint mi. A csúcspont után kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy ezzel a blokkal kb. véget is ért a buli, ami azért így alig volt egy órácskánál több. Viszont legalább feszes volt a műsor és az Ain't No Love in the Heart of the City a turnén eddig csak nálunk hangzott el, ennek külön örültünk.
A hazafelé induláskor az Always Look on the Bright Side of Life dallamai kísértek ki minket – és David Coverdale is egy hasonló bölcsességgel bocsátott el mindenkit:
Légy boldog, vigyázz magadra, soha ne hagyd, hogy bárki félelemben tartson!
Köszönjük, megfogadjuk!
Még több fotó itt:
Whitesnake, Ivan & The Parazol, Barba Negra Track
Szólj hozzá!