Rögtön az elején essünk túl a filozofáláson: számomra a vallás vagy a hit – sőt, az egyház – egyik legfontosabb alappillére (kellene, hogy legyen) az öröm, a tánc, az éneklés és az ezekből kialakuló összetartó közösség. A gospel műfaja pontosan ezt képviseli a néha borúlátó és félelemmel teli kereszténységben. Gyakran nézek gospelkoncerteket, ahol az egész templom táncol és énekel, Istent dicsőítve – s közben a zene maga is fantasztikus.
Amikor megtudtam, hogy ismét Budapestre érkezik a Harlem Gospel Choir, nem volt kérdés, hogy ott a helyem. A Sportarénában ezúttal a hosszabbik oldalon állt a színpad, ami ugyan csökkentette a befogadóképességet, viszont közelebb hozta a fellépőket és a közönséget., mégis sokkal közelebb hozta egymáshoz a fellépőket és a közönséget. A mintegy negyven tagot számláló Harlem Gospel Choirt ezen a turnén kilenc énekes és két zenész képviselte, akik a minimálisan berendezett színpadon – sem kivetítő, sem effekt, csak hat sor lámpa – teremtettek elképesztő hangulatot. Valójában a gospel ereje nem a látványvilágon vagy a hangtechnikán múlik, hanem a dalok és a kórus természetes energiáján.
A műsorban leginkább gospelklasszikusok és a Motown-hangzás* ikonikus dalai kaptak helyet: The Supremes, Marvin Gaye, Stevie Wonder. A kórus úgy állította össze az estét, hogy a dalok és azok sorrendje is reagáljon a mai, konfliktusokkal és feszültséggel terhelt világra. Egy rövid instrumentális intro után a Stop! In the Name of Love nyitotta a koncertet, majd érkezett az Ain’t No Mountain High Enough. Ezek a dalok tették világhírűvé többek között Diana Rosst is, aki a mai napig aktívan járja a világot.
Elhangzott Marvin Gaye What’s Going On című dala is, amelynek üzenete ma talán aktuálisabb, mint valaha – mindannyian feltehetnénk magunknak a kérdést: „Mi folyik itt?” A soul- és bluesklasszikusokat olyan, nem kevésbé népszerű gospelhimnuszok egészítették ki, mint az Amazing Grace – amelynek most hallott verziójához hasonlót még sosem hallottam – vagy az O Happy Day.
A Harlem Gospel Choir a koncert teljes ideje alatt próbálta éneklésre és táncra ösztönözni a közönséget, de az O Happy Day-ig ez nem igazán sikerült. Ott viszont valami átszakadt: egyszerre pattantak fel a nézők, és onnantól tényleg gospelhangulat lett. A záródal a Celebration volt, amelynél a kórus fel is hívta a közönséget a színpadra; a bátor vállalkozók így a végén együtt „bulizhattak” a kórussal.
.jpg)
A ráadásban a Someday We’ll Be Together hangzott el a The Supremes-től, amellyel gyönyörű keretet kaptak a Motown-dalok és az estének szánt üzenet is: a viharos időkben is van lehetőség összetartani, ha nem feledkezünk meg a szeretet legfontosabb elvéről.
* A Motownról a beharangozónkban írtunk.
Harlem Gospell Choir, Aréna, Motown
Szólj hozzá!