Maradnak tehát a fentiek, azzal a megjegyzéssel kíegészítve, hogy bár komoly zenei képzettség hiányában valószínű, hogy kellőképp méltatni sem tudom a művészeket és az előadást, azzal mégis tisztában vagyok, hogy valami nagyon nagy dolog történt hétfő este a MOM Kult színpadán.
Így találtak meg a koncerten felcsendülő első hangok. Egy kicsit ijesztően és kisebb hidegzuhanyként hatott rám a felismerés, hogy amit én eddig a jazzről, helyesebben jazznek gondoltam, az valószínű, hogy köszönő viszonyban sincs az „igazival”. És egy ilyen „davehollandtriószűz”, mint amilyen én voltam a koncert előtt, e felismerés után közvetlenül szembe találja magát a feladattal, hogy hipergyorsan megnyíljon, és így alkalmassá váljon a számára új muzsika befogadására. Nyitottság nélkül ugyanis jó eséllyel csupán hangok és lüktetések káoszát érzékeli, mindenfajta kölcsönhatás nélkül.
Töredelmesen bevallom: így voltam ezzel én is. Némi időre és elszántságra volt szükségem ahhoz, hogy ne három elborult művészembert lássak, akik a maguk fura módján, látszólag inkább befelé fordulva, mint egymásra figyelve szólaltatják meg hangszerüket, hanem valóban bevonódva meghalljam a káoszban a hangok rendezettségét, az apró, néha leheletfinom együtt rezdüléseket, sőt, a koncert végére talán eljutottam odáig is, hogy megértsek egy-egy szófoszlányt egy addig számomra értelmezhetetlen zenei dialógusból.
Hosszú dialógus volt ez. Először, még sokkal inkább idegenként, külső szemlélőként a muzsikusokat vizsgálgattam, és ahogy a zene egyre inkább magával ragadott, az én figyelmem is úgy irányult kívülről egyre inkább befelé.
Ott volt például az „őrült tudós”, Kevin Eubanks gitáros. Amint belépett a színpadra és leült a székére, onnantól kezdve behúnyta szemét, összenőtt a hangszerével és számára megszűnt a külvilág. Befelé forduló gitározása egy fantasztikus és sokszor elképesztő kísérletsorozatnak tűnt, amelynek során ez az őrült tudós olyan hangokat is kicsalt a hangszerből, amiket általában nem gitártól, sokkal inkább billentyűtől vagy vonós hangszerektől várunk. Egy darabig figyeltem, hogy kinyitja-e a szemét, de ez a koncerten csupán egyetlen egyszer történt meg. Húrszakadáskor. Akkor a muzsikus visszatért közénk a belső univerzumából, elmosolyodott, és szerényen elvonult az erősítő mögé húrt cserélni.
A dobok között mindeközben ott játszadozott a „felszabadult kölyök”. Legelőször az a gondolat ütött szöget a fejemben, és bevallom, szórakoztatott is, hogy olyan, mintha ő csupán ott maradt volna a próbateremben még az előző zenekarból, és észre sem vette, hogy már egy másik banda játszik. Első hallásra nem igazán tudtam kölcsönhatást felfedezni a dobolás és a többi hangszer játéka között. Obed Calvaire muzsikálását ennek ellenére vitathatatlanul a gyermeki kíváncsiság és felszabadult öröm jellemezte. Csillogó szemmel szólaltatta meg hangszerének minden egyes darabját úgy, mintha aznap kapta volna ajándékba a korai Mikulástól, és épp az első hangokat csalta volna ki belőle. A dobfelszerelés által körbehatárolt tér volt az ő játszótere, ahol széles mosollyal hódolt játékszenvedélyének, szűnni nem akaró kíváncsisággal és végtelen játékossággal.
Mindezt pedig megbízható alapokkal, figyelő gondoskodással tette lehetővé, a „joviális nagypapa”, Dave Holland. Az egyetlen a három muzsikus közül, aki nemcsak a fülével, szívével, szenzoraival, de a tekintetével is figyelte társait. És ő volt az egyetlen, aki széles mosollyal nyugtázta egy-egy briliáns megmozdulásukat éppúgy, mint a közönség hálatapsát egy jól sikerült szóló után. Közben pedig, bár látszólag figyelmét kizárólag két zenésztársának szentelte, mindettől függetlenül atompontos tempóval és virtuóz bőgőjátékkal bizonyította, hogy nem véletlenül lett világhírű muzsikus.
Épp idáig jutottam a gondolataimmal, amikor a már-már kétségbeejtően felfoghatatlan, céltalannak, vagy épp öncélúnak tűnő hangok elkezdtek összerendeződni, és felfedni e számomra eddig ismeretlen zenei műfaj élvezhető oldalát. Kezdtem bevonódni, a figyelmem a külsőségekről egyre inkább befelé irányult. Ha nem is érteni, de kapisgálni kezdtem, hogy a dobos épp miért úgy ér a kolomphoz a szóló alatt, és nem máshogy; hogy a gitáros mégsem csak magának játszik, hanem szívvel-lélekkel együtt muzsikál a többiekkel; és hogy mindhárom zenész - akár egy törékeny hímes tojást – figyelemmel, alázattal és vitathatatlan bravúrral adogatja egymásnak a témákat, szólókat, vagy akár csak egy rövidke motívumot. Szóval bitangjó muzsikálás folyt, ahogy zeneértő társam lelkesen megállapította.
Izgalmas utazás volt ez a kifinomult jazz világába. Túlzás lenne állítani, hogy értettem mindent, ami történt. És csak őszintén remélem, hogy méltó képpen tükrözi ez az írás azt a nálam sokkal értőbbektől jövő véleményt, hogy csodás előadásnak voltunk szem- és fültanúi. Egy olyan koncertnek, ami minden jelenlévőt élménnyel töltött fel és még napokig foglalkoztatott.
Fotó – és még több fotó – innen.
Cikkünk szerzője annak a Satöbbi együttesnek az énekesnője, amely épp most jön ki egy új lemezzel.
Dave Holland Trió, MOM
Szólj hozzá!