Volt nagy öröm – és lettek bajok. Az öröm oka a koncert ténye és a helyszín különlegesége. A baj pedig az volt, hogy a koncert meghirdetett időpontjára nem tekintett ránk kegyesen az ég: pénteken egész nap vacak idő volt. Négy-öt óra felé a zenekar még bizakodott, a Facebook oldalukon örömmel posztolták, hogy minden a helyén van, enyhe esőben is megtartják az előadást. Azonban nem enyhe eső esett. S még hideg is lett. Nagyon. Fél hat felé döntöttem el, hogy kuriózum ide, földrajzi közelség oda, két óra szabadtéri zene alatt ebből betegség lesz, ezt bizony kihagyjuk... Meg is írtam a szerkesztőmnek, hogy nem lesz cikk. Ő azonnal válaszolt, hogy de, lesz, mert elhalasztották egy nappal a koncertet, most írták ki a falukra. Hurrá! Úgy örültem mint egy kisgyerek.
Nem első alkalommal voltunk Keep Floyding koncerten. Az első találkozás helye az A38 volt. A második itt, a Polgárvárosi Amfiteátrumban esett meg. Erről is írtam egy frappáns című beszámolót. (Ez az amfiteátrum nem azonos a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrummal: ez a kaszásdűlői HÉV-megálló mellett van, a Battyhány tér felőli irány jobb oldalán.) S voltunk még két alkalommal az Aquincum Romkertben is az előadásukon. A szerkesztő ekkor sokallt be – nem is. aszerk. – , és megkérdezte, tudjuk-e, hogy van más előadó is a Keep Floyding kívül, aki Budapesten koncertet tart? Menjünk már más koncertre...
De ezt az ötvenedik évfordulós Dark Side-ot nem lehetett kihagyni. Bár volt olyan érzésem, ha nem sírt volna esőt pénteken az ég, többen lettünk volna: a koncert előtt egy héttel már csak néhány jegy volt a pénztárban. Ehhez képest, bár lényegesen többen voltunk, mint a Floyd Pompeii-ben tartott koncertjét megidéző show alkalmával, lett volna még hely embereknek. Pénteken volt, aki Debrecenből indult a koncertre...
A színpadkép
Van ebben az Amfiteatrumban valami nagyon kellemes feeling. Nem is értem, miért nem használják ki jobban rendezvény-helyszínnek. Ahogy beléptünk vitte is a szemünket a látvány. Pedig még semmi sem történt. A nem túl magas színpad felett egy hatalmas, kör alakú, Hold lebegett, a kör szélére reflektorokat szereltek. Ez a Pink Floyd Pulse-koncertjeinek a színpadképét idézte. A színpadot és a Holdat egy hatalmas, az égre törő háromszög foglalta keretbe.
Alig csüccsentünk le az otthonról hozott, szemeteszsákba bújtatott párnánkra, és kortyoltunk bele a sörünkbe, úgy nagyjából minden átmenet nélkül szólt is a muzsika. Itt rágom a körmömet reggel, mert képtelen vagyok felidézni az első blokk sorrendjét. Pedig nagyon jól mutatna itt, hogy az XYZ számmal nyitott a zenekar, de befejezni sem tudták, mert elhagyta őket az áram. Igaz, csak néhány percről volt szó.
– Hát ez volt a legrövidebb koncert, amin eddig voltam – vigyorogtam.
Amit láttunk, új volt a Keep Floydingtól. Meg nem is. A háromszög ötlete nagyon jó, a kivitelezés is sikerült. (Bár a színpad-jobb felől az egyik izzósor kicsúszott a síkból. Úgy alulról egyharmadnál. Igazából egye kánya, kit érdekel, de hátha viszitek még másfelé is a felszerelést, fiúk.) Impozáns volt a látványa. (Nekem a kék szín mennyisége kicsit sok volt, de ez egyéni szocprobléma. felejtsétek is el!) A mozgó lámpákkal körülvett Holdról kiderült, hogy vetítővászon. Pszichedelikus képekkel, klippekkel, animációkkal, 2001: Űrodüsszeia-val. Vagyis a képaláfestés eszköze volt, ahogyan azt manapság szinte már el is várja az ember.
Elvárja, a fenét várja el! Csak el van kényeztetve. Jó dolgában elvárásai vannak. Persze, jól esik egy-egy látványos show, semmi bajom nincsen azzal, ha a látványban is elkényeztet az előadó. Ezt tette a KISS, naná, ezt tette a Roger Waters, ha már Pink Floyd, csak ő – szerintem – elcseszte az egyébként tökéletesen tuti koncertjét a politizálással. Az Iron Maiden showját aztán el ne feledjem, mert az volt aztán az übertuti, amellett, hogy persze, hogy zene is volt.
DE! A Nick Mason's Saucerful Of Secrets koncertjén – hogy maradjunk a Pink Floydnál –, szinte színpadkép sem volt. (Színpad azért igen.) De számomra az utóbbi évek egyik, ha nem legjobb koncertje a Mandrake Moon Garay téri lelépése volt. Nem fel, mert egy pincében játszottak a Garay téren, ahol nem volt még színpad sem. A látványt egy sorba kötött izzósor jelentette, meg az, hogy lekapcsolták a villanyt. Újra mondom: az a kis pincekoncert volt az egyik legjobb koncert, amin eddig voltam. Vagyis nem bánom, ha van mit látni, de még inkább értékelem, ha a fülemet kényeztetik.
A Dark Side-koncert szerkezete
Az előzetes információk szerint a koncert első felét olyan dalok adták, amelyek a híres lemezre mutatnak. Az első rész ezt a címet kapta: The Road To the Dark Side. A koncerten szokatlan alcím adja magát. Ahogy telik az idő, csak a rögzített dalok maradnak ugyanazok. A stílus, a hangzás változik. Ha másért nem, a technika változása miatt. De a zenészek ízlése, fejlődése miatt is.
A Floyd történetében a Dark Side tulajdonképpen egy könnyebben fogyasztható muzsika felé fordulást jelentett. Így távolodást az addigi pszichedelikus vonaltól. A Hold a Floyd előző lemezeihez képest slágerzenét tartalmaz. Az addigi lemezeik, és ez szigorúan szubjektív véleményem, egyfajta különös elegyei voltak az értelmezhetetlen és élvezhetetlen zenei kísérleteknek, az akkori beat meglepőn könnyed darabjainak és a progrock zsenialitásának. A Holdig megjelenő minden egyes lemezen voltak olyan kompozíciók, amik örökérvényűek maradtak, voltak olyanok, amikre legyint az ember, de hallgatja, és voltak olyanok, amelyeknek öncélúságán szeretne mielőbb túlesni, vagy akár tovább is lépteti a lejátszóját.
A Dark Side volt az első albuma a zenekarnak, amely az elejétől végéig egységes, színvonalas muzsikát tartalmazott. Nincs rajta könnyed plimplam, de nincsen rajta feldolgozhatatlan hangkísérlet sem.
Sokan innentől írják le a Floydot. Mások számára innentől kezdődött igazán a magukra találásuk.
De a Dark Side nem a semmiből érkezett. A hozzá vezető út néhány darabját mutatta meg a Keep Floyding a koncert elején. Vagyis jobbára azokat a darabokat játszotta, amelyeket úgy lehet és kell hallgatni, mint a Pink Floyd Hold-dal kezdetét vette és a pályafutása végéig tartó korszakát.
A műsor derekát a „bemelegítő” után az este fő témája, a Hold adta, úgy az elejétől a végéig. Majd levezetésképpen, mintegy jelezve, hogy a Holdnak nem csupán előzménye, hanem utózmánya is volt, felcsendült még a Shine On Your Crazy Diamond, a Wish You Were Here és két dal a Falról, az Is There Anybody Out There és az elmaradhatatan koncertbefejezés, a lendületes, energikus Run.
És, pitty-putty, véget is ért a koncert. Nem volt rövid, csak élvezetes, így rohant velünk az idő.
Tűnődés
Ha az ember egy előadó sokadik koncertjén van, nyilván nem ütik, fogják, kapják el annyira dolgok, fordulatok, gesztusok, teljesítmények úgy, mint amikor első alkalommal látja, hallja, tapasztalja őket. A Keep Floydingot, ahogy említettem, három helyszínen láttuk eddig. Itt, az Amfiteátrumban, az A38 hajón és az Aquincum Romkertben. Ott kétszer. MIndegyik koncert tetszett, mindnek más és más volt a hangulata, mindegyik másért és másért fogott meg.
Ha a tegnapi koncertből ki kell emelnem valamit, az a látvány lenne. A KF nyilván nem tud vetélkedni a keretezett részben felsorolt előadók lehetőségeivel. De el kell ismerni, amit odatettek, az ugyancsak meggyőző volt.
A zene, az előadás – vérprofizmus. Még gondolatot is olvastak a zenészek: éppen azon tűnődtem az Is There Anybody közben, milyen jó lenne, ha elengednék magukat, és nem hangról hangra játszanák, s erre tessék, lőn! Bár el kell ismernem az ötletet ők adták: már a Money közben sem úgy szólt a szaxi, ahogyan azt '73-ban, a lemezstúdióban tette. S az égadta világon semmi baj nem volt vele.
Nem tudom, melyik rockzenész mondta, hogy a stúdió a rock halála: megmerevíti a zenét, kőbe vési, megváltozhatatlanná teszi, holott a daloknak soha nincsen végleges, csak pillanatnyi állapota. Már ha zenéről és zenészről van szó. Mert a rockzene él. S ami él, soha nem reprodukálja tökéletes mértékben egy előző állapotát. Ezért ha egy zenekar nem ugyanúgy játssza egy saját korábbi vagy egy másik előadó dalát, azzal semmi baj nincsen, sőt, természetes. Csak invenció legyen.
Úgy jöttem ki tegnap a kis arénából, hogy ugyan minden a helyén volt, de azt, hogy torkon ragad, gyomron vág, elektromosan végighasít, tökön rúg a muzsika szépsége, energiája, virtuozítása, ötletessége, mindössze egyszer éreztem, pedig végig teljesen jelen voltam. S azon gondolkodtam, erről én tehetek, vagy a zenekar? Mert eddig minden alkalommal csináltak velem ilyet.
De úgy éreztem, ők megtettek mindent, szívük-lelkük, tudásuk, az ötleteik, minden ott volt a színpadon. Nekem meg ez volt eddig a leginkább várt KF-koncert. Pénteken, amikor a szakadatlanul zuhogó eső miatt lemondtam az ott lételről, majdnem elpityeredtem. Aztán meg gyerekmód örvendeztem, hogy áttették másnapra. Mikor is kegyes volt az időjárás, még a nap is előbukkant kicsinyt. S nem voltak nagy elvárásaim. Illetve de, ám semmiképpen a show-val kapcsolatban.
– "Nem lehet, hogy volt bennük feszültség, le ne szakadjon újra az ég?" – találgatott a párom, akiben szintén maradt hiányérzet.
– Az is lehet, de csak fel kellett nézni, hogy semmi ilyen nem lesz... Ettől még kommunikálhattak volna.
Mert rájöttem, ez volt a bajom. Hihetetlenül személytelen volt az este. Valami olyasmi jött le, hogy mindenki tudja, mire jött, tudja, hogy miről szól, amire jött, minek beszélni róla? A koncert végén a zenekar boldogan, többször is meghajolt. De a vokalista hölgyeket például nem mutatta be senki. (Garda Zsuzsa, Simon Edina – aszerk.)
Valójában úgy végződött a koncert, ahogyan kezdődött. Feljöttek, zenélni kezdtek, abbahagyták, lementek. Volt már fennakadásom a KF kommunikáció-hiányán máskor is. De nem ennyire. Telnek-múlnak az évek és a koncertek, és nem tudom eldönteni, hogy ez valami félreértett alázat az eredeti előadókkal szemben, vagy mi a fene. De ennyire még soha nem hiányzott, hogy szóljanak hozzám a fiúk-lányok... Öregszem vagy mi.
Keep Floyding, Pink Floyd, The Dark Side of the Moon, Aquincum
Szólj hozzá!