Én azok közé tartoztam akik félve fogadták Axl beugrását, és nem csak azért, mert egy kezelhetetlen figura hírében áll, vagy mert órákat vártam rá a budapesti koncertjén, hanem mert Brian nekem egybeforrt az AC/DC-vel, ahogy Axl a Guns-szal. A díszi dalok sajátossága, hogy akkor is felszedem rá a viacolort örömömben, ha egy falunapon hallom meg a Fásy Zsülike és Kadlott Karcsi közötti szünetben. A jó hangulatom tehát borítékolható volt.
Sok koncerten voltam már életemben, és a nagy legendák fellépései előtt már egy-két nappal azért rápörgök rendesen a bulira. Ezen a napon csak akkor kezdtem el 200 fokon forrni, amikor a stadionhoz értünk. AC/DC feliratok mindenhol: a poharakon, zászlókon, pólókon, kabátokon, sapkákon…
20:45
A kivetítőn elindul az intro, és a stadion az ovációtól szinte már megremeg. Nem csoda, hogy Brian hallása károsodott, ez már tényleg átlépte az egészséges értékhatárt. Ősrobbanás, füst a színpadon – megjelenik Angus a zöld rucijában, és irgalmatlan játékba kezd. (Ezt végig képes volt elemi erővel és energiával űzni: 61 évesen.) A több mint kétórás koncertet úgy rohangálta végig, mintha az élete múlna rajta. Persze, az is múlik rajta, mert ha nem csinálhatná, azonnal meghalna. De térjünk rá Axl-ra, mert mindenkit ez foglalkoztat. Az első számnál szép lassan begurul a trónján, és fiatalkori önmagát idézve leénekli a csillagokat a bécsi estében. Azonnal térdre kényszerítve a hitetleneket, köztük engem is. És mire lerogytam, ő azon nyomban felkelt a trónról, és járni kezdett.
„Helló, Axl, járunk?”
Ötödik sebességből hatosba váltottak. Ebből a torokból üvölti bele a mikrofonba épp a lelkét ez az ember. Az első pár számnál zavarodottan próbálom összerakni a gondolataimat és az érzéseimet, hogy éppen mit látok és hallok a színpadon. Látom a meghízott és gyémántokkal telebiggyesztett ékszereivel Axl-t, aki ha ül, olyan mint a Pápa. Öklömnyi drágaköves pecsétgyűrűk az ujjain, életnagyságú krisztuskereszt a nyakában, ebből mindjárt kettő is, valamint a lábán járógipsz fémes keretben. Amit még én is elhordanék, olyan kurva jól nézett ki. Persze, leszarom, miben van, eddig sem kedveltem őt, ezután sem fogom. De nem is kell őt magát szeretnem, elég a torkát szeretni –és az ma este úgy szólt, hogy többet ért az összes ékszerénél.
A Bon Scott dalokat olyan átéléssel és hanggal tolja a pofánkba, hogy ilyenkor szinte elhiszem, hogy Bon van a színpadon. Ezek a korai nóták úgy fekszenek neki, mint a Guns idejében a rajongó lányok. Itt megadtam magam, és próbáltam személyes sértettségemet félretenni. A rock and roll azért valahol a személyes kultuszokról is szól, és bár Johnson nem éppen az a központi figura volt, de sokat gondoltam rá a számok között. Én egy maradi srác vagyok, ha valamit megszoktam azt nehezen engedem. Bele tudok ülni a kényelembe, és az AC/DC az elmúlt években beleültetett rendesen. Észre sem vettem, hogy bóbiskolok az elmúlt jó pár évben rájuk. Erre jön ez az öntörvényű fejkendős-kalapos rockikon, és úgy felkeveri az állóvizet, hogy újra folyásnak indul a díszi-folyó.
Láthatóan minden szabályt betart, hagyja a górét a frontember-szerepben, nem próbálja magáévá tenni a zenekart. Gondolom, olyan szerződést dobtak az orra elé, hogy ha bármit nem az előírtak szerint csinál, akkor Angus az összes gitárját a hátába állítja.
Meg hát ki a fasz akar Angus Young haragosa lenni ezen a bolygón?
Jöttek sorban a jobbnál jobb dalok, de az osztrák közönség inkább a megfigyelő szerepéről híres. A lista ez volt az estén, és hozzá kell tegyem, hogy Axl a Back in Black dalnál úgy üvöltötte tele az arénát, hogy a bécsi kapu is becsapódott. Megtelt a könnycsatornám, komolyan.
01. Rock Or Bust
02. Shoot To Thrill
03. Hell Ain't A Bad Place To Be
04. Back In Black
05. Got Some Rock & Roll Thunder
06. Dirty Deeds Done Dirt Cheap
07. Rock 'N' Roll Damnation
08. Thunderstruck
09. High Voltage
10. Rock 'N' Roll Train
11. Hells Bells
12. Givin' The Dog A Bone
13. If You Want Blood (You've Got It)
14. Sin City
15. You Shook Me All Night Long
16. Shot Down In Flames
17. Have A Drink On Me
18. T.N.T.
19. Whole Lotta Rosie
20. Let There Be Rock
---
21. Highway To Hell
22. Riff Raff
23. For Those About To Rock
Na, ezt a repertoárt nézve szerintem minden magyar ember megcsapkodná a csizmaszárát. A sógorokra viszont nem jellemző az önkívület, csak akkor, ha a teraszos gangon hervadásnak indul a piros muskátli. A kinti sajtóban azt lehetett olvasni, hogy micsoda óriási hangulat volt a nézőtéren. Tessék? Mi a keverőpultnál álltunk, és épp csak nem szotyiztak az emberek. Milyen lehet az, amikor rossz a hangulat? Ennél még az Alsópetény–Rétság megyei focimeccsen is jobb hangulatban vannak a magyarok. A számok végén tapsolnak, néha elengednek egy metál villát az égbe és állnak tovább az 5 eurós ottakringerel a kezükben. Pedig a színpadon mindent megtesznek és a lelküket is kilehelik a hangulatért. Axl a buli nagy részét állva énekli, sőt, még a színpadot is bejárja. És látni rajta, hogy élvezi. Kurvára élvezi, hogy újra közönség előtt lehet.
A látványról pedig csak annyit tudok írni, hogy menjetek a picsába! A fények, a kivetítő képei, a teljes színpadkép matek pontossággal megkomponált volt. Volt harang a Hells Bellsnél, ágyúdörrenések, felfújható guminő a színpad teljes hátterében, több tíz méter hosszú kifutó és persze az elengedhetetlen Angus Young, a maga higanymozgásával, ahogy együtt él a hangszerével, az utolsó porcikájával is.
Amikor kiment a kifutó végéig, és ott felemelkedett egy darab, és rajta Angus halad az ég felé a szóló közben…. Ezekért a pillanatokért érdemes élni. A háttérben a dob-gitár-bőgő felelősök, csakúgy, mint régen, tökéletesen dolgoznak Angus alá. Semmi hacacáré, beállnak a mikrofon mögé, és amikor vége a koncertnek, eljönnek onnan. Ez a dolguk! A régi tagokkal sem volt ez másképp. Kaptunk egy energikus koncertet, minden benne volt, ami egy rockkoncerthez kell.
Erő, hang, lüktetés, látvány – és Angus!
Fejet kell hajtanom azok előtt, akik üdvözölték Axl érkezését, és engem mint hitetlent igyekeztek meggyőzni. Nekik soha nem sikerült volna, de Axlnek igen. Mégis van bennem némi kettős érzés. Szoknom kell Brian nélkül a csapatot, hiába jobb Axl. Vagyis nem jobb, hanem más, mert nem lehet összehasonlítani a két embert. De ahogy megszoktam, hogy a kocsmában nem dohányzunk, úgy ezt is meg fogom szokni. Viszont nagyon örülnék, ha Brian valami csoda folytán visszatérne. Mert én ilyen gyerek vagyok, és ezért nyugodtan megkövezhet bárki. A VW Bogarakat sem azért szeretem, mert kényelmes meg suhan meg keveset fogyaszt meg nagy a csomagtere, hanem mert Bogár. A Ford Mustang 67-es modelljéhez képest az új Mustangok sokkal jobbak, úgy mennek, hogy felgyűrik az aszfaltot. Tele vannak jobb megoldásokkal, motorikusan is és kényelemben is. De ki a faszt érdekel? A kultusz érdekel. Az eredeti vonalvezetés, hogy benyelje a 15-20 litert minden körülmények között, hogy ha valaki meglátja, akkor azonnal vigyázba rakja magát nagysága előtt, ha beindítod, akkor a több kilónyi krómdísz rajta úgy remegjen be a V8-tól, mint szűzgyerek az első csóktól. A káros anyag kibocsátása pedig a halálos adag többszöröse legyen. Mert ezektől szerettük meg a Mustangot, ahogy koromnál fogva Briannel szerettem meg az AC/DC-t.
De az éremnek két oldala van, és kurvára örülök, hogy nem hagyták abba a turnét. Pedig a véleményem az volt, hogy inkább vonuljanak vissza... Belegondoltam, hogy milyen marha üres lenne a világ Angus nélkül! Az AC/DC nélkül! Mihez kezdene magával Young, ha nem állhatna színpadra? Mennyire bolyonganánk a világban, mi rockerek, tehetetlenül, anyátlanul, minden terv nélkül, keresve azt a klasszikus rocksztárt, akiről mintázzák a nagybetűs ROCKGITÁROST, akit ha meglátunk, azonnal libabőrösek leszünk és felkapjuk a léggitárunkat. Legenda a díszi, és igenis szükségünk van rájuk, mert kihalófélben vannak a legendák. Motörhead nincs, a Mötley Crüe visszavonult – és sorolhatnám miért kell menniük tovább nekik. És ha ehhez új énekes kell meg teljesen más zenészek Angus mögött, akkor legyen. Csak szedjék le az arcunkat a koncerteken még sok sok éven keresztül. Ahogy Bécsben is tették. Mert a shownak mennie kell tovább, hisz nincs aki felváltja ezeket a hihetetlen hatású zenészeket.
Angus kétség kívül tudja mi kell a népnek.
AC/DC!
Csak ajánlani tudom mindenkinek a mostani turnét, mert olyat hall, amit még sokáig fog emlegetni. Még én is ódákat zengek róla, pedig aztán én masszívan az ellentáborban tartoztam. Mindezek után rájöttem, hogy a Guns-koncertet olyan durván várom, mint 95-ben a budapesti Rolling Stonest. Emlékszem, hogy előző nap már nem tudtam aludni úgy kalapált a szívem. Épp csak 16 voltam, a Bem rockpart 6-ba jártunk Bill és Török Ádám bulikra, ahol szintén téma volt a koncert, és a nagy öregek fűtöttek fel folyamatosan.
Na, egy ilyen Axl-el kalapácsként súlyt majd le a GNR. Az fix! Térdre mindenki, ez a Rock And Roll! Stílusosan mivel is zárhatnám:
ROCK OR BUST!!!
Szólj hozzá!