Szóval van ez a Zártosztály nevű együttes, ami arról nevezetes, hogy Edda-számokat játszik.
És itt már el is gondolkodik az épeszű ember, hogy vajon mi szükség van egy évtizedek óta amúgy sem igazán kiemelkedő, ámde népszerű (nem annyira ellentmondás ám ez, ha az ember jobban belegondol, elég, ha csak annyit mondok: Lagzi Lajcsi), viszont még mindig létező magyar zenekarból az eredeti mellé még egy epigonra is (mert hogy van Kiss Forever Band meg Ramones Mánia, Iron Maidnem, Hollywood Rose meg rengeteg AC/DC-t a zászlajára tűző banda – ABCD, Acid/DC, sőt, számomra a legütősebb nevű Acélvécé – és sok egyéb külföldi bandához kapcsolódó feldolgozás-zenekar, az még érthető, mert ezeknek az eredetijei ritkán vetődnek el erre, és amikor igen, akkor sem mindenki számára megfizethetőek, meg akinek igen, annak se mindnek jut jegy – a Ramones meg már csak azért sem jön, ha eddig nem jött, mert sajnálatos módon a klasszikus formáció mind a négy tagja halott már).
Persze sokat lendít a megítélésen, hogy az Edda (több felállásának) egykori tagjai zenélnek a csapatban, élen – és a gitárnál – a Csuka becenéven ismert Csillag Endrével, aki tényleg istentelen nagy tanár a hangszeren, meg néha az újrainduló (még a ’80-as évekről beszélünk) Edda egykori dobosa, Fortuna Laci „Tüsi” dobol, olykor beszáll a helyére pár szám erejéig az őseddás Csapó György „Buksi” is (meg persze Donászy Tibi, aki a műsor nagyobb részét kapta, és aki maga is volt az Edda dobosa jó pár éven át), valamint ha az országban van, akkor Barta Alfonz „Talfi”, és jó pár számban Zselencz László „Zsöci” bőgőzik (és énekli az eredetileg Slamó által énekelt részeket, sok ilyen azért nincs), amikor meg nem, akkor Mirkovics Gábor „Zserbó”, aki szintén erősítette az Eddát egy darabig.
Szóval nagyjából egyetlen hiányzó van a régi időkből, igaz, ő nem akárki: Slamovits István, a „bakancsos” Edda lelke, motorja, arcképformálója, fő zeneszerzője és sok dalának szövegírója is – nos, őt eddig nem sikerült rávenni a közös szereplésre, de az együttes nem adja fel. Talán majd jövőre. A lepényhal meg először.
Az énekes az egyetlen, aki nem szerepelt soha az Eddában tagként (naná, ott van Pataky), ő nem más, mint Sipos Peti, aki viszont már vagy 25 éve, az Irigy Hónaljmirigy Edda-paródiáiban is úgy hozta Pataky Attilát, a hangszínt, az orgánumot, mindent, hogy aki nem tudta, hogy nem Attis énekel, simán azt hitte, hogy ő az, szóval elég jó választásnak tűnik.
Korábban hallottam ugyan róla, hogy van ez az együttes, de igazából nem érdekelt nagyon, viszont tavaly elvetődtem egy koncertjükre ugyanide a Track-be, mert az volt az ígéret, hogy a régi „bakancsos” korszak számait fogják előadni.
Mivel nekem az Edda a 2. lemezig létezik rockzenekarként – azok bizony jók voltak, a harmadik már kissé lagymatagra sikeredett, ami utána jött máig, azt meg nem méltatnám, mert nincs mit –, elmentem, megnéztem, és tényleg, egyrészt tartották magukat az ígérethez, és főleg régi számok voltak (azért az Ünnep, a Gyere őrült, illetve az új Edda-korszakból a személyes kedvencem, a Veled vagyok – főleg az a verzió, amelyben D. Nagy Lajos is szerepel, kb. az egyetlen szám, amiben el tudom viselni a hangját – becsúszott az újabb korszakból is), másrészt az ember a sok régi Edda-tagot látva (ekkor jelen volt Barta Alfonz is) tényleg egy kicsit visszarepülhetett az időben, Sipi pedig, ahogy már a Mirigy-paródiákban is, hozta a színpadon még Pataky apróbb manírjait, finom és öntudatlan mozdulatait is az utolsó rezdülésig.
Nos, ezek után kíváncsi voltam idén is a produkcióra, és bár mint kiderült, a műsor most kissé több újabb Edda-számot tartalmazott, mint a tavalyi, a színvonal semmivel sem maradt el attól. Ezúttal a billentyűknél (meg mint kiderült, a Lisztománia c. dalban a hegedűnél) Barta helyett Lázár Zsigmond „Zsiga” billentyűs kapott helyet, és szerepelt olyan őstag is, aki még a 70-es években énekelt a bandában, nevezetesen Darázs István „Dudi” az Edda blues (közismert címén Elhagyom a várost) erejéig, ami azért vicces, mert ő talán az egyetlen egykori Edda-tag, aki még ideiglenesen sem hagyta el a várost, azaz Miskolcot, ott játszott helyi zenekarokban, miután kilépett az Eddából.
Barta Alfonz ugyan személyesen most nem volt jelen, de a technika jóvoltából igen, két dal (az Álmodtam egy világot magamnak és a Hűtlen) erejéig a kivetítőn együtt játszott az egykori társakkal, nem tudom, hogy ez élőben ment-e vagy felvételről (egy amerikai zenestúdióból, de túl sok kameraváltás volt a dalok közben, ami az élőséget nálam kissé megkérdőjelezte).
A koncert az első lemez dalaival kezdődött (Egek felé, Ahová eljutok, Fémszívű fiú, Álom – amikor még fiatal voltam és bohó, ezt még Szűzlányok dala címmel játszották, nem feltétlenül nyomdafestéktűrő szöveggel, nem véletlenül írattak a dallamra újat nagy hirtelenjében S. Nagy Istvánnal, ez az egyetlen Edda-dal, amelynek ő írta a szövegét; állítólag már akkor, amikor stúdióban volt a zenekar, és vették fel a lemezt, valaki meghallotta a szöveget, és azonnal rátenyerelt az Állj! gombra, de azért lehet, hogy ilyen nosztalgiabulikon érdemes lenne feleleveníteni az eredetit, biztos megvan még az a szöveg valahol, hadd hűljön el a nagyérdemű), majd az 1983-as feloszlás után újraindult Edda dalaival folytatódott, többek közt olyan nagy sikerekkel, mint a vagy 20 éve a választások során Torgyán papa által is előadott A kör (közepén állok stb.), az instrumentális Lisztománia (ez még mindenképp méltányolható alkotás az új korszakból), valamint a fentebb már szintén említett Gyere, őrült, Veled vagyok, Ünnep hármas, így szépen egymás után, hogy aztán megint a régi idők, azaz az első két lemez dalai jöjjenek elő (a lista nem teljes és nem sorrendi, ahogy a korábbiak sem, csak ami eszembe jut, de A torony, a Kínoz egy ének, illetve a harmadik lemezről az Azok az éjszakák, valamint a fentebb említett két dal Talfival és zárásként az Edda blues), majd visszataps után ráadásként az első két lemez talán legnagyobb sikerű dalaival (Minden sarkon, illetve Kölyköd voltam) zárta a koncertet a Zártosztály, ezt már zuhogó esőben, de a kemény mag azért maradt a színpad előtt. Én nem vagyok a kemény mag része.
Bár a hangzással itt is voltak apróbb gondok, de volt kellő hangerő, és összességében egészen jól szólt a koncert, úgyhogy ha Sipi most a közönség soraiban lett volna, nem méltatlankodik, mint pár hónapja a Mobilmánia koncertjén, ahol jogosan volt elégedetlen, mert az a koncert valóban úgy szólt még a keverőpult közelében is, mintha egy papírdobozba zárt Szokol rádiót hallgattunk volna.
Úgyhogy várjuk a jövő évi „bakancsos” Zártosztály-bulit, az ígéretek szerint akkor újra a személyesen itt lévő Barta Alfonzzal, és talán magával Slamóval is, akinek hátha sikerül annyit rágni a fülét addigra, hogy kötélnek álljon – a rajongók biztosan szívesen látnák. Remélhetőleg többen is annál a kb. 1200 főnél, amennyien most voltunk.
Zártosztály, Edda, triburew, Sipos Peti
Szólj hozzá!