A Black Sabbath búcsúturnéját Budapesten kezdte, és ez azért is volt jó, mert ezek a zenészek már bőven nagypapakorban vannak, és egy turné nem éppen könnyed séta a szabadban. Így pontosan tudtuk, hogy nem kell aggódni, itt lesznek „épen” és „egészségesen”. És most nyilvánosan kivégezhetnek a Rival Sons rajongók, de megint lemaradtam az előzenekarról. Pedig a Rival Sons az egyik kedvencem a kortárs rockzenei piacon. Nem tudom, kiknek kéne fellépnie, hogy egyszer az életben eljöjjek a söröm mellől és nyomorult testemet bevigyem az aktuális előzenekar színe elé. Épp sztoriba lehettünk, és amikor végre elindultunk a dohányzóból közölték, hogy most lett vége.
Vége? Elszívunk egy cigit akkor? Meg hozzunk egy sört is. Mondjuk egy tálcával.
Mondanom sem kell, hogy telt ház volt. A pekingi piac ehhez képest egy szellős érdektelenségbe fulladt esemény. Mekkora Black Sabbath rajongó vagyok? A tizennégy éves kutyámat anno Ozzy névre kereszteltem, sajnos már csak anyakönyvileg van így, mert felszedett más beceneveket az idők alatt.
21 órakor lehull a lepel a színpadról és elkezdődik az év koncertje.
Nyitányként az első albumuk első dalával indítanak, a Black Sabbath-tal. Egy lassú, stoner dal, olyan, mintha súlyok lennének a dallamokon, ahogy vánszorog a ritmus. A hangzás hamisíthatatlan Sabbath–hangzás. IMÁDOM! És egyszer csak beleszól Ozzy a mikrofonba, és több ezer metálvilla emelkedik a levegőbe. Úgy érzem, Ozzynak fogalma sincs hol van, ahogy nekem sem az eufóriától. De az fix, hogy én nem ezzel a dallal kezdtem volna. Nem mintha kurva sokat számítana a véleményem. Bár, ha belegondolok, üvöltöttem én is, mint a sakál.
Ahol mi álltunk, a küzdőtér második felében, a hangosítás katasztrófa volt. Nem volt mély, a lábdobról csak onnan tudtuk, hogy a színpadon van, mert láttuk a kivetítőn. Beszéltem máshol csápoló barátaimmal, ők meg pont az ellenkezőjét tapasztalták, hogy letépte a lépüket a lábdob. De amúgy meg leszarom, mert ott van a színpadon a Black Sabbath, és nekem zenélnek.
Ozzy olykor nem igazán van a helyzet magaslatán, nem száll be pontosan, éneklésnek nem nevezhető, ami elhagyja a torkát, hamis és nulla interakciója van a közönséggel. Ami mindig takkra sikerül neki, az a számok végén az utolsó leütésnél a „Thank you”. Viszont! Aki olvasott már valaha Ozzyról könyvet, az pontosan tudja, hogy nem azon kell csodálkozni, mert hamisan énekel, hanem azon, hogy egyáltalán még jön ki hang belőle és nem halt meg már 30 évvel ezelőtt. Ennek tudatában és ismerve az életét, egy igazi Pavarotti, mert aki 67 évesen még színpadra tud állni úgy, hogy zömmel minden nap a halálos adag többszörösét itta-ette-szedte-szívta-szúrta-nyalta magába, akkor azért nem rossz teljesítmény egy többszörösen halott embertől. Szóval megint csak leszarom, mert itt van a Sabbath, és nekem zenélnek.
Tony Iommi, a Sabbath esze és lelke és a riffek mestere, a maga kereszteslovag eleganciájával okoz audióorgazmust (köszi, Viki, a megnevezést) már fél évszázada az emberiségnek, és ez szerda este sem volt másképp. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy képes egy ember ilyen mesterműveket alkotni, ilyen gitártémákat megírni. Tony a metál Mozartja. Terence „Geezer” Butler pedig egy 100 ujjú basszusgitáros, ahogy játszik a hangszerén az még a vájtfüleknek is élmény. Ezért lett feltalálva a basszusgityó. Bill Ward sajnos személyes viták miatt nincs már a bandában, de a fiatal Tommy Clufetos rommá veri a szerkóját. Ahogy K. László világhírű dobos fogalmazott a dobszóló közben:
Vazzeg, Atus, tőle sem vennék használt cineket.
Izomból üti és olyan pontos, amennyire Ozzy nem. A látvány a szokásos minimál. Kivetítő és fények összehangolása. Ez a koncert nem a parasztvakításról szól, hanem a metal születéséről. Szóval megint csak leszarom, mert a Sabbath van a színpadon. Tizennégy mestermű hangzott el a koncerten:
“Black Sabbath”
02. “Fairies Wear Boots”
03. “After forever”
04. “Into the Void”
05. “Snowblind”
06. “War Pigs”
07. “Behind The Wall of Sleep”
08. “N.I.B.”
09. “Hand of Doom”
10. “Rat Salad”
11. “Iron Man”
12. „Dirty Women”
13. “Children of the Grave”
14. “Paranoid”
Hiányzik valamelyik dal? Nyilván igen, kb. az összes többi. Egy Sabbath–búcsúkoncertnek minimum nyolc órásnak kéne lennie, hogy ne maradjon bennem hiányérzet. De csak ha az utolsó négy számra vetünk egy pillantást, és elképzeljük élőben, miként is szólnak ezek a dalok, akkor nem az a csoda, hogy Ozzy él, hanem az, hogy én életben vagyok egy ilyen záró menet után. Ahogy arra számítani lehetett, a Paranoidra őrült meg mindenki, még az ülőhelyes megfigyelők is felálltak, és mindenkinél előkerült a léggitár. Én addigra már egy fél tucatot törtem szét a padlón, hiszen mit nekem léggitár...
Mit is mondhatna az ember egy Balck Sabbath–bál után, mint azt, hogy a sok sorozatos tragikus haláleset láttán, tegyük össze a két kezünket, hogy láthattuk és hallhattuk őket, még ha Ozzy olyan volt amilyen. De Ő Ozzy, annyit adott a világnak a Sabbath, hogy a büdös életben nem tudnék haragudni rá. (Nyilván Ozzy marhára megnyugodott, hogy ezt leírtam.) Ahogy felvázoltam egy korábbi cikkemben, fel kell készülni a sorozatos gyászra. Alig vannak már azok, akik elkezdték a rock and rollt, és ha jól látom, sajnos, ők is fejezik be. Lezárult egy korszak, soha többé nem fogjuk látni Magyarországon a Black Sabbath zenekart, soha nem fogunk együtt énekelni velük, soha nem kapjuk el Tony pengetőjét, soha nem fogunk örömittasan metálvillákat szúrni az égbe, soha nem fog már megtelni a könnycsatornánk a koncertjükön. Ez egy új érzés, hozzá kell szoknunk és együtt kell éljünk azzal a tudattal, hogy bizony szépen lassan eltűnnek a legendás előadók.
Köszönjük Sabbath az elmúlt 48 évet!
A koncert után persze muszáj volt elmennünk afterezni a Dürerbe, ahol volt léggitár, légdob és rockzene – ami csak a csövön kifért. Na meg persze hajnalban közös éneklés, hogy „Ringasd el magad”. Meg valamelyik barom (asszem én) elkezdte, hogy minden miért kérdésre azt a választ adta, hogy: „Mert, nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém” világhírű Apostol slágert, és már 12 órája nem akar szabadulni a fejemből ez a nyomorult dallam, hiába hallgatok bármit, hiába bootolom magam újra, ez a borzalom bennem maradt. És remélem, akik most elolvasták a cikket, ők is viszik magukkal ezt a rém idegesítő dalt a tudatukban. Szívesen! És miért? Mert, nincs szere…….. (ajánlom az utolsó sorokat az Ed Philips and The Memphis Patrol zenekar minden tagjának és Dudinellinek, mert ők tehetnek mindenről.)
Fotó: MTI
Szólj hozzá!