Damon Albarn és képzelt barátai megtáncoltatták az Arénát: Gorillaz

A hétfőket álalában nem várja az ember, mert ez egyet jelent a minimum 5 napos munkával töltött, lehangoló hétköznapok kezdetével. Persze, ha előre tudjuk, hogy este egy különleges koncertre vagyunk hivatalosak, akkor még a metrópótló és az egész nap szakadó eső sem képes elvenni az életkedvünket.

A bulira igyekezvén pont azon gondolkodtam, hogy milyen rég volt az a bizonyos első sláger, amikor még mindenki azt találgatta, vajon kiket is rejtenek ezek a fura rajzolt fazonok. Aztán az is átfutott még az agyamon, hogy mennyire szerettem, illetve, a mai napig is imádom Damon Albarn első sikeres megmozdulását a Blur zenekar frontembereként. Engem már akkor megfogott magának, és őszintén szólva, nagyon örülök, hogy nem tűnt el végleg a süllyesztőben a kilencvenes évekkel együtt.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy idén már másodszor köszönthettem a fiúkat Budapesten, ugyanis a nyári privát bulira is sikerült bejutnom. Akkor  – jó értelemben – olyan koncert-sokkot kaptam, ami egy életre elkísér. Őszintén szólva, én inkább a kis létszámú, és épp ezért családias hangulatú koncerteket szeretem a legjobban. A Várkertben konkrétan a második sorban álltunk, szó szerint egy köpésnyire, vagy inkább vízlocsolásnyira Damonéktól, ami hihetetlen intenzív élmény volt, és szinte lehetetlen überelni.

Az arénás buliról sejtettem, hogy ez a koncert nem lesz annyira katartikus, viszont ismerve Damon kiszámíthatatlan viselkedését, tudtam, hogy unatkozni sem fogunk.

A bemelegítésként szolgáló DJ-s produkcióról csúnyán lemaradtunk, mivel pontosan fél órát töltöttünk a jól megérdemelet kólánkra várva a büfé előtt kígyózó sorban. Habár haladva a korral, az Arénában is bevezették már az érintéses fizetést, a kiszolgálás gyorsaságán sajnos ez semmit nem javított. Ugyanez mondható el a ruhatári szolgáltatásról is, ami rettenően sokat ront az Arénáról kialakult összképen.

Mint ahogy a békésen bulizgató fiatalok is nyugodtan kikérhetnék maguknak, amit néhány rendkívül ittas, rendkívül fiatal és rendkívül tapló vendég művelt a koncert előtt, alatt és után is.

Ami kicsit fura volt számomra, hogy Damon ezen az estén feltűnően jól viselkedett. Mindent megköszönt, sokat pacsizott a közönséggel, nem állt túlzott alkoholos befolyásoltság alatt és nem kellett lerángatnia a biztonságiaknak a színpadról öt órányi műsorozás után, ahogy az nem is oly rég történt. Ráadásul a koncert vége felé még a közönségből bedobott és fesztiválokon alapkelléknek számító lófej-maszkot is boldogan húzta fel, hogy abban énekelgessen tovább.

Tulajdonképpen, ha a zenei részét nézzük a dolognak, egy tökéletesen begyakorolt műsort kaptunk profi énekesekkel, profi vokálosokkal és profi zenészekkel – ezek köré épül ez az egész mesevilág. És bár szeretjük ezeket a figurákat, mert egyediek és szórakoztatók, azért a Gorillaz még mindig Damon Albarnról szól. Nem ő a világ legjobb énekese, nem ő a világ legjobb zenésze, de mindezek ellenére sem tudnék más frontembert elképzelni a helyére. Szerencsére, emiatt nem is kell aggódnom.

Viszont annak rendkívüli módon tudnék örülni, ha a legközelebbi látogatásuk alkalmával ismét egy klub-szerű bulit tartanának, egy picivel kisebb helyen. Csak hogy überelhessük az überelhetetlent. :)