Az utóbbi évek egyik legötletesebb spontán összetalálkozása lett a kortárs zene és kortárs irodalom házasításából létrejött Rájátszás produkció. Ha egy kicsit is őszintén magunkba tekintünk, az az igazság, hogy a mai rohanó világban – ahogy azt szokták volt mondani – se időnk, se energiánk, és néha már kedvünk sincs ahhoz, hogy egy könyvet, vagy még inkább egy verseskötetet a szemünk elé tolva, elmélyüljünk a magas kultúrában.
Saját példámon is tapasztalva, a kortárs művészet az egyszeri ember számára a legtöbb esetben teljes káoszként jelenik meg; nehezen látunk a sorok, gondolatok, ecsetvonások, zenei alkotások mögé, és csípőből mereven elutasítunk minden olyan próbálkozást, ami gondolkodásra késztetne. A Rájátszás többek közt azért is zseniális „találmány”, mert úgy ismerkedhetünk meg korunk fiatal író-költő generációjának egy-egy különleges alakjával, hogy fel sem merül bennünk az elutasítás gondolata.
A szerda esti összejövetel egyik apropója a nemrégiben megjelent Szívemhez szorítom című kiadvány, ami tulajdonképpen egy verseskötetbe csomagolt CD, rajta a legnépszerűbb Rájátszás produkciókkal. Természetesen a koncert után rajongók megvásárolhatták, mi több, helyben dedikáltathatták is a frissen szerzett ereklyéket, a fellépőkkel.
A lassan külön zenekarrá formálódó baráti társaság csupa szívűnknek különösen kedves, és persze igencsak népszerű zenészekből áll, amire gyakorlatilag azt is mondhatjuk, hogy egy afféle Alter All Star csapat. Az első vonalban szépen felsorakozó fiatalemberek: Egyedi Péter az Óriásból, Beck Zoltán a 30Y-ból, Szűcs Krisztián az idén nagy bánatunkra végleg búcsúzó Heaven Street Seven-ből, Kollár-Klemencz László a Kistehénből és a kakukktojásként felbukkanó Grecsó Krisztián költő-író, aki előszeretettel ragad gitárt és csatlakozik a hangosan dalolászók táborához – mind ismert figurája a kortárs magyar művészetnek.
Ráadásul régi jó ismerősökként az ugratások, beszólógatások és az egymáson való viccelődések is helyet kapnak a repertoárban. Így áll össze az egész egy valóban szórakoztató és minden percében élvezetes produkcióvá, és már az sem meglepő, hogy a majd fullos kisteremben a közönség is kívülről fújja a dalszövegeket, amiket egyszerű verseskötetben tálalva valószínűleg messzire elkerülnének. Valami oknál fogva a jó zenei alap és a kellőképpen hatásos előadás egyenes út a sikerhez. És innentől kezdve teljesen mindegy, hogy az a bizonyos vers, hivatalos megjelölés szerint kortárs; valahogy már nem is tűnik olyan érthetetlennek…
Köszönet a fotókért Csécsei Palinak!
Szólj hozzá!