Összetalál, ami együvé tartozik, szokták mondani. Leltem a munkahelyemen egy-egy kollégát, akikkel a zenei ízlésünk nagy részt lefedi egymást. Egyikükről kiderült, hogy fotózik, néha alkot egy cd-borítót ennek -annak (Djabe, Keresztes Ildikó) montázsai jelennek meg másoknál (Android), álruhában meg ápolóskodik. A másikuk – amikor éppen nem velem ebédel, és nem munkálkodik – például a Párizs-Dakar rallyn utazgat, azt hiszem, egy National Geographic feliratú terepjáróval. És mindketten minőségi zenéket hallgatnak.
A dolog úgy állt össze, hogy a fotóstól hallottam hírét, hogy lesz Greg Howe-koncert, a rallyst meg betüzeltem, hogy ezt nagy eséllyel érdemes meghallgatnia. De legalább a basszeros, indiai csajszit... Szóval az egyikük hozta a koncert hírét, a másikuk meg ott is volt.
Ja, hogy a koncert...? Életem tíz legjobbjában benne van. Mégpedig az első ötben.
Amikor a fotós adta a hírt, hogy jön Greg Howe, a fickó neve mit sem mondott. Ha Greg, akkor Lake, ha Howe, akkor Steve. Így együtt, Greg Howe, nem tudtam hová tenni. A modern ember fia mit tesz ilyenkor? YouTube, Spotify...
Miközben keresgéltem, nézelődtem, feltűnt Howe oldalán egy alacsony, egzotikus külsejű hölgyemény, a kezében basszusgitár, amin olyanokat művelt, hogy olyan nincsen is. A hölgyet Mohini Deynek hívják. Lenyűgözött a játéka. Végighallgattam a lemezét, megnéztem két koncertet, ahol ő basszerozott, és úgy döntöttem, miatta el kell menni erre a budapesti koncertre. Hát, bizony, el is mentünk! És Mohini Dey bizony basszerozott ám!
Az OFF Kultur mint koncerthelyszín? Nevét sem hallottam eddig. Van egy gyártelep a Béke út újpesti vége felé, ott a nagy kanyar előtt, mielőtt az út Pozsonyi úttá válna és összefutna a Berda József utcával. Szóval a kanyar előtt egy jobbos, aztán az első sarkon egy balos és ott is vagy. A kapu felett az van kiírva, hogy Újpesti Gyapjúszövőgyár. Könnyű, mint az egyszer egy!
Szóval gyártelep. Gyárépületekkel. Az egyikben ott az OFF Kultur. Meg fogod találni. Fura, mert egy ajtón bemész, kanyarodsz egy kis szürke gyapjútapétás folyosón (Gyapjúszövőgyár, ééérted), felmész egy lépcsőfordulót, közben a plakátokról megtudod, hogy itt bizony esküvőt is lehet rendezni, a Hall 2-be (mi a Hall 1-be mászunk éppen felfelé) még autóval is be lehet menni.
Odafent kábé száz-százötven ember fér el a koncertteremben. Sietnünk felesleges volt. A koncert kezdetének az időpontja, ahány hely, annyiféleképpen jelent meg. Hét órától fél kilencig bezárólag. A fél kilenc volt a valós, de dakarosék és mi is elhittük a hét órát. Volt idő tehát meginni a sört. Az ára, sajnos, ma már átlagos, csapolva ezerhárom (Dréher)-ezernégy (Pislner). Viszont finom, zamatos, szénsavas és hideg.
A helyszín kulturált, az akusztika nem rossz, a hangosítás kicsit túltolt lett, a koncert után enyhén csöngött a fülünk. De a koncert közben nem éreztük bántónak.
A színpadkép úgy mindösszesen a színpadból és néhány reflektorból állt. Többször hangsúlyoztam már, semmi bajom a látványos show-kkal, de ugyanennyire nincsen bajom azzal, ha leginkább ZENE van. Akkor nem is szokott hiányozni a show. Szombaton sem hiányzott.
Mit hallottunk? Jazzt. Jazz-rockot. Funky-jazzt. Free jazzt. Annyi hangot, hogy az normál körülmények között bele sem fér egy estébe.
Greg Howe trió formációban lépett fel tegnap. Gitár, basszusgitár, dob felállásban. Egyik zenésznek sincsen lehetősége henyélni, lustázni, maszatolni, úgy tenni, mintha zenélne. Ha nincs jelen valahol, valamiben, az azonnal feltűnik, hiányzik. Ha hibázik, az is. Ha bármi mást csinál ahelyett, hogy jó zenélne, az is fülbetűnő.
A trió mindhárom tagja mestere a hangszerének. Greg Howe-ról eddig is tudtuk. Mohiniban is biztosak voltunk. A jazzben járatlan számára talán Cirigliano volt kérdés. Információt alig leltem róla valamit. Önaposztrofálása szerény: TheItalianDrummer. Lemeze annyi van mint égen a csillag, s ez is jobbára a saját weboldaláról derül ki.
Tulajdonképpen nem akadt egyetlen lassú darabja sem a formációnak. De még közepes tempójú sem. Vagyis elkezdődött a darálás – és a hangverseny végéig tartott. Lazításra az egy-egy szóló és Greg rövid konferanszai alatt volt lehetőség. Slussz!
Az is igaz, ami a páromat kiborította: talán három olyan kompozíció akadt, amelyben volt egy domináns visszatérő dallam- vagy ütemsor, Vagyis nagyon kellett figyelni, hogy megragadjam a muzsikát, azért, hogy a muzsika megragadhasson engem. Viszont ha ez sikerült, akkor úgy vitt magával mint a hegyek közti leszáguldó vadvíz a gumicsónakot. És vitt, és vitt...
Tényleg úgy kapott el a muzsika, ahogyan nagyon ritkán szokott. Egyszerűen jó volt látni a fenoménokat a hangszerükkel bánni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az a hang nem is létezik, amit Howe és Dey ezen a koncerten nem játszott el. Illetve újra és újra az élvezetembe tolakodott a kérdés: milyen agya van a zenészeknek, ezeknek meg különösen, hogy tudják, melyik hang mikor és hogyan következik milyen tempóban a másik után?
Aztán erőszakosan elengedtem a kérdést, és összefonódtunk a muzsikával. A koncert háromnegyedéig. Akkor nekem is visszakapcsolt az agyam élvezetből figyelemre: eltévedtem a hangok között. Sem a harmóniák, sem a ritmus nem segített vissza az élvezetbe. Akkor értettem meg, hogy mások hogy hallják a többi darabot. Belső összefüggések nélküli zajnak. Random hangokkal, random tempóban. Egymástól függetlenül random minden. Szerencsémre, nekem csak ez az egy felépítmény volt ilyen, a feleségemnek az egész koncert...
***
Hazafelé a kocsiban nem szóltunk egymáshoz. Nem volt harag vagy sértődés, ki-ki emésztgette a maga élményét, és az értékelés homlokegyenest ellentmondásait. Aztán hajnalban belefogtam ebbe a beszámolóba. Közben Greg Howe-ot, Mohini Dey-t és közös projektjeiket hallgattam. Érdekesség: van egy rockos formáció, amiben mindketten benne vannak: DarWin a neve.
Ha eljönnek, már simán odatalálunk az OFF Kulturba.
Szólj hozzá!