Hogy kerül a szupertrendi PLÁZS-ra Lovasi?

Nem volt olcsó a beugró erre a bulira (mi kaptuk, köszi!). Az előttünk állók – viccből, persze – meg is próbálták a két főre 11 ezerre rugó jegyet pedagógus mivoltukra hivatkozva lealkudni. A dolog kimenetele kitalálható. Bent fehér homok, a balatoni naplemente lélegzetelállító látványa, kicsit nehézkes kiszolgálás, egy sportfröccs meg egy vice kétezerért – valami alsó kategóriás rozéból. A kiírt időponthoz képest kicsivel korábban kezdenek, ez azzal jár, hogy a takkra érkezők ordítva rendelnek a pultnál, így beállítanak egy fület, aki közvetíti a pultosnak a rendelést.

A színpad két oldalán ledfal, a koncert első harmadában elnyomja a zenekar látványát a szemedet kiverő fény – egész más előadók koncertjeit promózza a hely. Mire kipufogod magad, ezt így hogy, végre abbahagyják.

Régen voltam Kispál/Kiscsillag koncerten. Az előbbiből a szigetes búcsúbuli az utolsó, az utóbbiról valahogy leszoktam. De most nagyon jó újra hallani a számokat, üvölti a tömeg a szöveget, és ez végig így marad. Jól indul a koncert, az eleje felpörög, ahogy a nagy könyvben meg van írva, a közepe tájékán kicsit unatkozom – sajáthibás. Van egy show, ami beutazza az országot, megvan a forgatókönyve, a vendégek (Falusi Mariann, Kiss Tibi) feladata, feltehetően erre a szerződésük – nincs igazán ok arra, hogy egy balatoni buli kedvéért átírják a dolgot. Ami viszont egy vidéki (vagy fővárosi) művelődési házban, koncerthelyszínen működik, az itt kicsit furán hat: régen jártam a Balatonnál, koncerten pláne, lehet, ezért.

Meg azt gondoltam, itt a "legnagyobb" Kispál-számok lesznek, amitől összeszorul a szíved, annyi emlék rakódik rá, de ez csak a koncert elejére és végére igaz. Középen a nem annyira hallgatott számok kaptak helyet, vagy csak engem kerültek el ezek a dalok, mert mellettem mindenki permanensen üvölti a szöveget.

Lovasi remek hangulatban van, a végén meg is állapítja, lehet, kicsit sokat sztorizott, mert valahogy több szám volt a dallistán, de az idő véges. Megnyugtató, hogy a bazinagy változásban egy valami állandó: a gitárja elhangolódása. Amikor kiszól, hogy valaki hozzon már neki egy fröccsöt, visszarepít az időben, oda, ahol még nem volt minden ennyi trendi, csápoltunk a ma már fapadosnak számító Pannónia Fesztiválon, és a frontember az elfogyasztott pia hatása alatt (ezt most egészen finoman fogalmaztam meg) olyan hangulatot rittyentett, hogy az lett életem legjobb Kispál-koncertje. Most erről az állapotról szó sincs, de láttam ennél kifeszültebb koncertet. Amikor például idegesítette, hogy elhangolódik a gitárja... Pedig MINDIG megtörténik. Ez a fokmérője annak, milyen hangulatban van éppen :)

Falusi Mariann ebben a miliőben kicsit idegennek tűnik, Kiss Tibinek megvan a rejtőszíne, nem lóg ki: ugye, egyrészt zenekarban játszik, hasonló poszton, mint Lovasi, másrészt ugyanabban a ligában, ahol a másik két zenekar.

Mindenkinek megvan a maga regénye a koncertekről, a dalokról, az enyémben az egyik fejezet az, amikor a Légy szívest magába foglaló album (Örökre szívembe zártalak) kijött. Éppen valami farsang volt a Kis Szimplában, s az akkori pasim büszkén húzta elő a kabátzsebéből a cédét... Lezavartuk a bulit, aztán egész éjszaka hallgattuk. Ha ma még élne, biztos itt lenne... Talán ezért nem jön be nekem annyira ez a nóta Falusi Mariann előadásában.

A hangzás elöl annyira tré, hogy befogom fél fülem, mert akkor kevbésbé torz, lehetne hátrébb állni, ott biztos jobb, de akkor meg nem látom őket – kortársak vagyunk Lovasival, ebben a részben már akadnak gondok az éleslátással, úgyhogy a látvány győz.

Nagy meglepetésemre nem a turné címadója az este sztárja, hanem Kispál András. Rendíthetetlenül zúzza a hangfal árnyékában meghúzódva, de akármikor reflektorfénybe kerül, a tömeg egy emberként élteti.

Nehéz elképzelni, hogy egy efféle koncerten valaki a rendzavarásig ragadtatja el magát, de a láthatóan hivatásuknak élő biztonságiaknak kétszer is akad dolguk, hogy mi történik, azt nem látom, csak az arcukat, és az meglehetős komorságot tükröz. Biztos a magukból kivetkőzött pedagógusok voltak... :)

A buli vége olyan, amilyennek lennie kell: centikre hagyjuk el a talajt és hangszálszakadásig üvöltjük a szöveget. Kétszer is visszarángatja a tömeg a színpadra a zenészeket, szabadkoznak: lejárt az idő, kitört a csendpara, ez a tömeget nem érdekli, HÚSRÁGÓ! skandálják, Lovasi kicsit tanácstalan, rendet sem akar bontani (biztos látta az őröket), de a közönségét sem akarja így magára hagyni, bejön Kiss Tibi, és lök rajta egyet: a tömeget csak nem büntethetik meg, ha énekel... Így aztán szálgitárral jön a dal, kecske meg káposzta, a kórus megdöbbentő.

Poroszkálunk kifele, belül, a kapu két oldalán bárpult, bikinis nők vonaglanak rajta, ahogy kilépünk, mellbe vág a mulatós. Welcome to the real world. Már tudom, miért kerülöm én ezt a helyet.

Eszembe jut, hogy a Kiscsillagot először a Kultiplexben láttam. Aztán beugrik egy (régi) West Balkános konci is. A Kispál egyik pecsás koncertje is eszembe jut. De volt a Gödörben is pár egészen jó buli. Se Kulti, se Pecsa, se Gödör, a West Balkán tragédiájáról nem is szólok, kortársaim is sokat hallgatnak róla: olyan, mint a megesett lány története, pedig mennyien táncoltak vele annak idején... Lassan Dürer sem lesz.

Változnak az idők.

És eggyel mindig odébb kell lakni.