Előre leszögezném, hogy a Cirque du Soleil még mindig a kedvenc újcirkuszi produkcióim egyike. Mondom ezt annak ellenére, hogy a Quidam-mal engem most nem sikerült teljes mértékben elvarázsolniuk. Lehet, hogy én voltam aznap kevésbé fogékony a fantáziavilágos történetek befogadására, meg ugye péntek 13., de tény, hogy most nem úgy távoztam a helyszínről, hogy lámpaoltásig a leesett államat keresgéltem a széksorok közt.
A Quidam mondhatni a kezdetekhez vezet vissza, ugyanis az első előadás még 1996-ban Montreálban volt, méghozzá igazi sátras körülmények közt. Az évek folyamán a látvány és az akrobatikus mutatványok is fejlődtek, de az alaptörténet megmaradt. Egy unatkozó leányzó, akit szülei hanyagolnak, és ezért egy képzeletbeli világban találja meg a boldogságát. Nem egy túlságosan bonyolult alap, de az újcirkuszi produkcióknál jól bevált dolog a mutatványokat egy rövidke történet köré építeni.
Mivel nem ez volt az első találkozásom a Cirque du Soleil produkcióival, így az előadás kezdete előtt valami monumentális élményre számítottam, ahol a díszlet, a zene, a háttér, és az akrobatika is minden képzeletet felülmúl. Ezzel szemben az első rácsodálkozásom a színpadkép kapcsán történt, ami ezúttal majdnem az egész küzdőteret elfoglalva kör alakban helyezkedett el. A háttérben szép nagy helyet kapott a zenekar – mert ugye itt minden élőben megy –, az égboltra tekintve pedig polipkarként szerteágazó villanyfüzérek lógtak a nézők feje felett. Ekkor egyértelművé vált, hogy ebben a produkcióban a háttérvetítés nem kapott szerepet. (Egy pont levonás az ötletgazdáktól.)
A történet kissé vontatottan indult, de valójában úgysem emiatt lett négyszeres teltház az Arénában. Leginkább azokat a végtelenül egyszerűnek tűnő mutatványokat várjuk, amik után az ember elgondolkodik a „lehetetlen” szó fogalmán. Jöttek is szép sorban az attrakciók, volt német kerék, spanyol kötél, légi karika, ugrókötél, légi selyem, diabolo, banquine, kézegyensúlyozás, élő szobor, lengő kötél, zsonglőrködés és persze az elmaradhatatlan bohócjelenet. Igazából mindent megkaptunk, ami egy ilyen jellegű műsorba belefér, de valahogy ez alkalommal mégis úgy éreztem, hogy ez nekem kevés. Az egész est folyamán két dologra mondhatom, hogy 100%-ban a színpadra koncentráltam. Az egyik az élő szobor, ahol egy hölgy és egy úr amolyan rippeles stílusban emelgeti és hajlítgatja egymást, csak az említett magyar uraknál egy cseppet érdekesebb és hihetetlenebb módon; a másik a mozis bohóc, ahol a közönség soraiból felrángatott áldozatok közreműködésével kell eljátszani egy némafilm jelenetet. Bár nem vagyok nagy rajongója a bohócoknak, el kell ismernem, hogy ez a jelenet valóban szórakoztatóra sikerült, még úgy is, hogy a kiszemelt szereplők nem minden esetben voltak végrehajtani a „rendező” utasításait.
Anélkül, hogy bármelyik művész érdemeit kisebbíteném, a látottak alapján nekem az az érzésem támadt, hogy a színtiszta magyarokból álló „kistestvér”, a Recirquel társulat tagjai egy akrobatikus párbajban simán lenyomnák a világhírű elődöket. Még úgy is, hogy pontosan tudjuk, a Cirque du Soleil csapatában is sűrűn forognak magyar artisták.
Tekintettel a hazai családi kasszák kongó ürességére, ez alkalommal az ár-érték arány nálam nem volt egyensúlyban, inkább ajánlottam volna egy napi Sziget fesztes belépőt, ahol a cirkusz mellett ezernyi más programot kínálnak. És arra is csak egyszer van lehetőség egy évben…
Fotók. Nagy J. Zsuzsanna
Szólj hozzá!