Hogy ezért el kell zarándokolni Bécsbe, az már csak hab a tortán, ez legyen a legnagyobb probléma. Köszönet érte a Barracudamusic-nak. Bécs remek város – egyesek szerint azonban borzasztóan veszélyes... Erre némileg rácáfol, hogy kb. 2 órán át állt az autóm az osztrák főváros belvárosában tökig lehúzott ablakkal, tele cucokkal (nem sötétített üvegekkel), és a világon senki nem akart beletenni semmit. Szeretem ezt a várost, szép, rendezett, minden ki van találva, de nincs annyira túlszervezve, mint a németeknél. Egyszerű a közlekedés és minden olyan magától értetődő. Még az is, hogy bemegy az ember egy étterembe és a zavaros angol-német karattyolásából a pincérek kisvártatva rájönnek, hogy magyarok vagyunk és anyanyelvünkön szólnak hozzánk, majd prezentálják a magyar nyelvű étlapot. Cool.
A koncerthelyszín, vagyis az egykori gáztároló tartályokból átalakított Gasometer egy nagy bevásárlóközpont némi kulturális kiegészítéssel: kiállítóterem, koncertterem stb. A Westbanhoftól egy metróval 15 perc alatt oda lehet jutni.
A bemelegítőbanda a glasgow-i illetőségű King King zenekar volt, akik egy háromnegyedórás finom bluesrockot nyomtak, egy jó kis Hammond-orgonával, remek énekessel – aki egyben a szólógitáros is –, lágy basszussal és egy közepesen játszó dobossal. Nagyon kellemes volt, de nem igazán pörgették fel a hangulatot, chillnek elment, a tombolós rész a főzenekarra hárult.
A mostani turné a Europe nagyjából egy éve megjelent Walk The Earth című lemezének bemutatókörútja. Szándékosan nem nagyon hallgattam bele, kíváncsi voltam, hogy szól ez az ikonikusnak számító svéd rockbanda 2018-ban. Nem rossz, nem rossz... Az új dalok keményebb, metálosabb hangzásúak, ennek különösen örültem. Ellentétben az előzenekarral, itt kiváló a dobos (Ian Haugland), Joey Tempest is szuperül énekel, bár a magas hangokkal kicsit bíbelődött az elején.
Kissé lassan indult be a zenekar és a közönség is, mígnem felhangzott a Rock The Night, ami anno az egyik legnagyobb slágerük volt. Itt történt meg az, hogy egy óvatlan pillanatban Joey úgy lépett hátra, hogy az egyik mélynyomóban megbotlott és elesett. Az esetet (sic!) többször visszanéztük (itt pont videóztunk egy kicsit), de nem jutottunk teljes konszenzusra abban, hogy tényleg véletlenül esett-e el, vagy ez a show megkoreografált része volt. Szerintem az utóbbi, de az illúzió kedvéért hajlandó vagyok "bevenni" ezt a trükköt. John Norum gitárszólója után (amikor a többi tag elhagyta egy rövid időre a színpadot) felpörögtek az események, és a frontember énekhangja is valahogy jobban bírta a magasabbakat, a tempó is megnőtt – a buli beindult.
A setlistben végig szépen keveredtek a régi dalok az újakkal, a srácok jól nyomták így, 50 évesen is. Amikor bő másfél óra után elhagyták a színpadot, felszólították a közönséget, hogy minél hangosabban kiabáljanak, ha hallani szeretnék a ráadásként elhangzó Cherokee-t és a The Final Countdown-t. Nyilván visszatapsoltuk őket, enélkül nem mehetett senki haza, nem is gondolta ezt senki komolyan. És ők sem.
Két óra menőség – soha rosszabbat!
Europe, koncert, Bécs, Gasometer, The Final Countdown
Szólj hozzá!