A Dürer Kert nekem mindig fura koncerthelyszín volt... Ráférne a helyre némi felújítás, ha már olyen rangos előadók lépnek fel, mint két éve a The Darkness vagy most Tony Hadley, aki azért mégiscsak a Spandau Ballet énekese volt, a legjobbak egyike a világon. Mégis úgy éreztem kicsit magam, mint ha egy huszadrangú metálbanda buliján lettem volna. Csúnyán részeg emberek, akik egy számot ismertek összesen, de azért tülekednek a sörükkel, hogy leöntsenek mindenkit. A bejárati ajtón alig lehet bejutni, mert nincs kilincs, viszont az egész egy lepukkant, koszos klub benyomását kelti. Pedig színvonalas koncertek vannak, a beengedők, jegyárusítók, ruhatárosok egytől egytig nagyon kedvesek voltak, nem panaszkodhattunk.
Jó, lépjünk át ezen. Végülis Tony Hadley miatt jöttünk. A Spandau Ballet-val járt ő már Budapesten, 1984-ben, karrierjük csúcsán és 1987-ben is, azokra a koncertekre akkor sajnos nem jutottam el. Mentségemül szolgáljon a fiatal korom (tizenpárévesen vidékről azért nem lehet minden bulin ott lenni), és az is, hogy kicsit később fedeztem fel a zenekart. Leginkább a Live Aid négylemezes DVD-jének nézegetése során találtam rájuk igazán (persze a Gold-ot már előtte az MTV-ről mindenki ismerte) és megállapítottam, hogy az 1984-es jótékonysági rendezvény egyik legjobb fellépese az övék volt (természetesen a Queen és a U2 után). Profi hangszeresek, és Tony Hadley megbízható, fantasztikus hangja – miközben szaladgált a színpadon fel és alá – igazán nagy élmény, pedig csak két dalt játszottak, de azt úgy, hogy... UUUUUUUUUhhhh, na.
Az "előzenekarként" az estét elkezdő MC Goozer (az idézőjel azért van, mert ő egy szál akusztikus gitárral nyomta). Olyan gyönyörűen, tisztán énekelt kedves, szerelmes dalokat, hogy teljesen elaléltunk. Tökéletesen volt hangosítva a gitárja is, és amikor elkezdte játszani a Take On Me-t, és abban lévő jellegzetes magas hangokat is kristálytiszta csengéssel énekelte, mindenki a szívébe zárta a szimpatikus kalapost.
Aztán szépen lassan megtelt a nagyterem, kíváncsian vártuk, hogy az 57 éves Tony Hadley mennyit őrzött meg abból a remek hangból, amit a Live Aid-en hallhattunk (ami saját bevallása szerint is élete koncertje volt). Az érdekes módon főleg 45-50 éves és 50+-os férfiakból álló különítmény – meg a néhány leányzó, akik főleg a True című dal miatt jöttek – bizonyosan nem csalódott. A gondosan összeállított kb. 2 órás műsorban nyomát sem láttuk annak a fajta fáradtságnak, fásultságnak, hangi problémáknak, amelyekkel a több mint 10 évvel fiatalabb, óriási világsztár Robbie Williams koncertjén sajnos szembesülnünk kellett. Nyilván segített Tonynak barátja, Jack is, akit külön bemutatott nekünk a színpadon. Ilyet is ritkán látni már manapság, hogy egy dupla whiskey-vel köszönti a közönséget egy világsztár – és aztán szépen lassan meg is issza az italt. De szerencsére ez nem rontott semmit a koncert színvonalán, sőt. A közönség minden rezdülésére reagált, energikus volt, kommunikált velünk szemmel, mosollyal, gesztusokkal és a kis speechekkel is a dalok előtt.
Régi Spandau Ballet és saját szólóprojektjeinek dalai váltogatták egymás, kiváló zenekarral a háttérben, külön említésre érdemes a vokalista, ütőhangszeres hölgy, Lili Gonzales, akinek külön is lehetne rendezni egy koncertet, mert simán megállná a helyét. Becsempésződött egy Somebody to love is a Queen-től, mint Hadley mondta, Freddie Mercury a mentora és az idolja is volt. Aztán a buli legvégére megjöttek a híres, imádott Spandau Ballet-dalok sorban: Only when you leave, Through the barricades, Gold és az elmaradhatatlan True. A közönség egy jó része csak erre várt, próbáltak előrejönni sokan – több-kevesebb sikerrel. Hadley hallhatóan kicsit muszájból énekli ezt a dalt, de azért nem akkora utálattal, mint Robert Plant a Stairway to heavent. Kicsit át is alakítja, de legalább nem erőszakolja meg, mint némelyek ilyenkor, a szeretet azért benne van és a közönség reakciója és kórusa mindenért kárpótolja.
Kár lett volna kihagyni Tony Hadley-t, ő az egyik hősünk a nyolcvanas évekből, de nem a tucatsztárok egyike, hanem a legjobbak közül való. Mi (ahogy ő is, hiszen elmondta a koncerten) reméljük, hogy még sokszor láthatjuk Budapesten, kevés ilyen jó hangulatú bulin voltam az utóbbi időben.
Köszi, Tony!
Szólj hozzá!