Állítólag, a jegyüzéreknek is támadt valami diszkomfort érzésük, mert a pénztárak előtt egymásnak estek – valamivel el kellett foglalniuk magukat, mert jegyet senki sem akart venni. Ekkor csak a sejtés volt, ami akkor vált tapasztalattá, amikor a koncertterem előterében kizárólag kollégákba botlott az ember – meg Müller Péter Sziámiba, belé többször is –, ami megesik az efféle helyeken, de azért az Arénában ritkán, mert bazinagy.
Hát, most nem volt az. Gyakorlatilag a harmadára tolták össze a helyet, és a ráhangoló Odett is biztos játszott a nyáron sokkal több ember előtt is. Az est fénypontja, a Blondie is olyan visszafogottsággal csillogott a nagy térben, mintha a borhoz sokkal több szódát töltöttek volna, mint amennyi kívánatos lett volna.
Nem tudom, elmondta-e valaha valaki is Debbie Harry-nek (nem, a Blondie nem a frontasszony neve, hanem az egész zenekaré), hogy őket nem punk punk-rock-new age zenekarként, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek diszkóinak vissza-visszatérő slágerelőadójaként ismerte a nagyközönség, bár a rétegzene kedvelői, persze, mindig tudták, hol a helyük a történetben. Nos, ezúttal a diszkónosztalgiázók és a vájtfülűek sem reprezentálták túl magukat a koncerten: meg kellett állapítani, Magyarországon 2014-ben pont ekkora a Blondie-ra szívesen emlékezők és a koncertjegyet megvásárolni képesek halmazának metszete+ingyenjegyesek.
Ha valaki azt várta, hogy majd a hatvanasan is roppant vonzó nő (ezt indulás előtt a kocsmában nyilvánították ki többen, noha nem ezeket a szavakat használták) majd nekiáll punkoskodni meg fejet rázni és a szemünk láttára megőrülni, hát nagyot tévedtek. A Blondie – az előzetesekben ugyan arénásított verzióra hájpolva – egy remek klubkoncertet tartott, minden túlzás nélkül. A zeneélvezetről gondoskodott a zenekar, az örökzöldek és a BLONDIE FOR EVER hímzésű kimonót vagy mit viselő Debbie Harry, a hangulat fejét meg a maroknyi lelkes közönség próbálta a víz fölé tartani, ha élhetek ezzel a képzavarral.
Debbie Harry sosem volt az a kifejezett mozgásművész, mindig is volt valami bájosan mesterkélt a mozgásában, igaz, abban a pataszandálban ember legyen a talpán, aki másra is képes, de az ismerős, darabos mozdulatok és az öniróniát sem nélkülöző gesztusok jóleső érzéssel töltötték el az ember szívét, annál is inkább, mert a ritkafogazatú látogatottságnak köszönhetően az első sorból élvezhette a látványt.
Nem hatolt a zsigerekig az élmény, de azt éreztem, ha kicsit későn is, de kijár nekem, hogy élőben is lássam a legendát, ide vándorló legendából meg egyre több akad mostanság, mióta nem a lemezeladásból, hanem a koncertekből és a fesztiválokból élnek a világ összes zenészei. Gyanítom, a Glastonburyn a Blondie is dögösebb bulit tartott, de ott nagyságrendekkel nagyobb volt a tét, mint tegnap este a bonszájstadionban. Minden túlzástól és extravaganciától mentes, korrekt klubkoncertet toltak, és noha a pár sornyi lelkes közönség megpróbálta elhitetni magával, hogy egy arénás koncerten van, a dolog ettől azért távol esett – a (z üveg) szívhez (Harry mikrofonállványán is csüngött egy, mindig ott van) azonban annál közelebb.
S ha már átmegyünk cukiba, közvetítsük a népnek a zenekar ikonjának elragadtatását, ami városunkat illeti: nagyon bejött neki, és ezt mi készséggel elhisszük, nekünk is nagyon bejönnek már vagy 20-25 éve, nekünk ennyi jutott abból a negyvenből.
Setlist innen:
(The Nerves cover)
(With (You Gotta) Fight for … more)
(The Paragons cover) (with "Groove Is In the Heart" by Deee-Lite snippet)
Ráadás:
Fotó: Kovács Attila (MTI)
Saját fotógalériánk rövidesen látható lesz a Facebookon!
Szólj hozzá!