Presser Gábor a Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész, énekes, az idén 50 éves legendás LGT együttes doyenje, a Vígszínház zenei vezetője, a magyar könnyűzene elmúlt évtizedeinek egyik legmeghatározóbb alakja – ezt szinte senki sem vitatja. Azt gondoltam, hogy a rövidesen 73. életévét betöltő Pici bácsi számomra már nem tud nagy újdonságokkal és meglepetésekkel szolgálni. Aztán megnéztem és meghallgattam a világhálón barátaival közös „ raktárkoncertjét ”.
Elszégyelltem magam, mert bizony hatalmasat tévedtem. Tudott!
A Raktárkoncert-sorozat
Tavaly augusztusban indították el 5,3 milliárd forint állami pénzből, a koronavírus miatt, nehéz helyzetben lévő zenekarok, előadóművészek megsegítésére a koncertsorozatot. A fellépők olyan művészek lehettek, akiknek nagy kiesést jelentett, hogy a járvány miatt elmaradtak a fesztiválok, a fellépések. A különleges, raktárépületekben készült felvételeken közel 200 előadó állt színpadra, egyenként 45 perces koncertet adva.
A kezdeményezés útját kisebb-nagyobb botrányok keresztezték.
Presser Gábor egy korábbi, 24.hu-nak adott interjújában így nyilatkozott:
„Először nem akartam részt venni a projektben, aztán Zoránnal beszélgetve rájöttünk, hogy a muzsikusainknak egy csomó pénzt tudnánk előteremteni ezzel. Ez augusztus végén volt, én épp tizenöt emberrel próbáltam a távoli jövőről álmodozva. Az ő nevükben is mondjam le? Végül is azzal a feltétellel vállaltam – ahogy többen mások is –, hogy az én részemet megkapják a zenészkollégáim, munkatársaim, és a vendégeskedő Rúzsa Magdi is bedobta a sajátját. Egy új műsort kellett összeraknom, mert a jövő májusra halasztott BKK-koncertjeim repertoárját nem akartam a nagy nyilvánosság előtt eljátszani. Így a színházi zenéimből meghangszereltem tíz-tizenkét dalt, bepróbáltuk, és azokat vettük föl a raktárban. Szerintem rendesen játszottunk, már meghallgattam.”
Azt már csak én tenném hozzá: nem rendesen, csodálatosan!
Koncert sallangok és színházi allűrök nélkül
Tulajdonképpen már a csaknem 50 perces produkció meghatározása is kérdéseket vet fel. Hiszen se nem koncert, se nem színház. Inkább egy letisztult, megfelelési kényszerektől és az időnként mindkét műfajra jellemző hókuszpókuszoktól mentes, alázatos szeánsz, melynek középpontjában az érzékeny tehetség, a lélek legtitkosabb bugyrait is átjáró és megérintő zene, az érdeknélküli, értékalapú barátság és a művészet nem deklamáló, leheletfinom szabadsága áll.
Az öt színpadi mű (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Harmincéves vagyok, Jó estét nyár, jó estét szerelem, A padlás, Szent István körút 14.) 11 (és fél) dalának megreformált, alaposan áthangszerelt új verziói a szív legmélyére hatolnak. És bensőnkben megelevenedik az ország elmúlt öt-hat évtizede, az elveszett illúziók, a történelem romjain, sokszor bűnben fogant álmok keserédes szépsége, a hihetetlen emelkedések és fájdalmas bukások, a mindent túlélő örök vágy. Déry Tibor és Fejes Endre elveszett nemzedékének, az átláthatatlan szürkeségből kitörni vágyó esendő és elbukó Józsefjei, Eszterjei, kis „görögjei”, a boldog békeidők boldogtalan billogjai, a titkos szobák (padlások) „szamizdat” szerelmei, a szebb jövő soha be nem teljesülő örök ígéretei, a színház mint a szabadság, illetve a szabadság színházi szimbólumai.
Az előadás szakít a megszokott koncertfelvételek hagyományaival, illetve csak részben alkalmazza azokat. Minden dal egy külön mini dráma, önálló alkotás, a produkció mégis egy nagy egységgé áll össze a végére. A tér nem a megszokott frontális koncertszínpad. A zenészeken (valamint hangszereiken) és a hangtechnikán kívül jelzésszerű színházi és zenekari rekvizitumok vannak elhelyezve kör-körösen a már említett évtizedekből, értelemszerűen esetünkben Presser és műveinek múltjára utalva. („Ő, aki mindent látott és nyugodtan lép, hiszen tudja, hogy a semmi felé tart.”) Az összes közreműködő végig a térben tartózkodik, akkor is, amikor látszólag nincs funkciója egy adott kompozícióban, esetleg, mint dúdoló nézők, vokáloznak a frontban éppen előadott dalhoz. („Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok!”) Ez egyszerre önreflektáló és egyszerre közösséget szimbolizáló gesztus. („Ugye mi jó barátok vagyunk?”)
Az egésznek olyan a hangulata, mintegy időtlen, már mindenen túl lévő „osztály” és annak „egy nyelvet beszélő” tagjainak találkozója, „valahol a fényeken túl”. Ezt az impressziót erősítik a fekete-fehérré változtatott képkockák, valamint a dinamikusságuk ellenére érzékeny, a hatást szolgáló vágások.
El kell mondanom, hogy a felvételt készítő televíziós stáb igazán jó munkát végzett.
Zene mindenek felett
Presser Gábor semmit sem bízott a véletlenre, kitűnő zenészeket hívott maga mellé játszótársnak.
A „raktárkoncert” a Ringasd el magad című slágerrel indul, a szerző és az ütős szekció fantáziadús „zörej” bevezetőjével, mely egyben lefekteti az előadás belső szabályait. Itt kérem, nem valami unalmas, köldöknézegető nosztalgiázásban lesz részünk! Borlai Gergő (dob), Holló Aurél (vibrafon, ütőhangszerek, vokál), Födő Sándor (percussion, vokál) az egész koncerten fantasztikus teljesítményt nyújtanak (sokszor Papesch Péter basszusgitározásával kiegészülve). Külön kiemelném Holló (Amadinda) és Födő időnként egészen váratlan, a kortárs komolyzenéből merítő megoldásait, melyek erősen meghatározzák a produkció hangulatát és zenei minőségét, természetesen a főszereplő mellett. ( Holló A Fák is siratják című dalban hallható vibrafon „vonózásától”, illetve Födő például a Jó estét nyár, jó estét szerelem -ben előadott érzékeny, nem tolakodó percussion játékától libabőrös lettem, a szó legnemesebb értelmében.)
Az említett bevezető szakasz után szép lassan az összes közreműködő becsatlakozik és egy felszabadult közös, nem magamutogató, dévaj örömzenélésben lesz részünk (Sipeki Zoltán dinamikus gitárszólójával), mely aztán fokozatosan, elegánsan, méltóságteljesen elcsendesedik, átadva helyét a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical csendesebb, finomabb, kétségbeesetten lírai kompozícióinak.
A koncert komoly zenei csemegéje a dalok új hangszerelése. Ezen belül is izgalmasak és szépek a vonós szólamok (Kertész Endre – cselló, Tóth Tamás Ferenc – hegedű, őket pedig időnként kiegészítve Kovács Ferenc – hegedű, Wunderlich József – hegedű) és a fúvós betétek, melyekért a magyar kortárs etno-folk, jazz és komolyzene egyik ikonja a trombitás (és hegedűs) Kovács Ferenc (180-as Csoport, Dresch Quartet, Djabe, Magony, Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band stb.) és a szájharmonika egyedi megszólaltatója, Szabó Tamás (Palermo Boogie Gang) felel. Kovács és Szabó színpadi jelenléte és magas színvonalú hangszeres tudása és játéka az előadás egyik fűszere.
A 2. szám ( Valaki mondja meg ) Presser és Falusi Mariann duettje, melyet csak a szerző zongorajátéka kísér. A dal végén „Pici” bácsi gesztus értékű kalapemelése Falusi teljesítményének szimbóluma is lehetne.
Az Arra születtem Oláh Ibolya előadásában autentikus, higgadt és hiteles.
Bíró Eszter darabbéli Eszter monológja (Nem akarom látni ) könnyeket csal az ember szemébe. Régóta tudom, hogy ő az ország egyik legjobb (musical) énekesnője, a dal átélt, technikailag és lelkileg is tiszta előadása csak megerősíti ezt a „tudást”. A produkció külön szépségei a trombita és a szájharmonika kísérő harmóniái és a gyengéd ütős effektek. Presser zongorázás közben behunyt szeme nagyon sokat elárul. („De igen, szeretem!”)
Hatalmas ötlet, hogy Marianne szólója (A fák is siratják ) Falusi Mariannra lett bízva. No, nem a neve miatt, hanem azért mert végre egy érett, tapasztalt ember énekelheti az önfeláldozó szeretet fájdalmasan bölcs dalát. Falusi teljesíti is az elvártakat, talán túl is teljesíti (az ennél egy fokkal egyszerűbb előadásmód talán célra vezetőbb lehetne), de nem akarok kukacoskodni, így is hiteles, magas szintű éneke. A vonós szekció itt teljesedik ki igazán, az ütősöket, különösen a vibrafon állapotfokozó játékát pedig már korábban említettem. Erre a dalra csatlakozik rá a koncert üde színfoltja, a hegedűsként, színészként és énekesként is remekül helytálló Wunderlich József (Add, hogy mégegyszer lássam). Elhiszem neki, hogy „meg akarja találni Esztert”, vagyis a tisztaságot. (Ilyenkor döbben rá az egyszerű befogadó például arra is, milyen sokdimenziós, időtálló dalszövegeket írt Adamis Anna.)
A Vinnélek, vinnélek, Oláh Ibolyának és Novák Péternek jutalomjáték. Jók együtt a színpadon, érződik rajtuk az egymásra hangolt empátia.
Presser Gábor szólója a „ Szabadság-dal ”, különösen Kertész Endre és Szabó Tamás hathatós zenei segítségével, a produkció szimbóluma, annak mottója is lehetne. („Ennél többet, úgysem tehetek!”)
Eleinte furcsa volt, hogy a lakatosfiú, az ál Viktor Edman kultikus dalát, a Jó estét nyár, jó estét szerelmet egy nő, név szerint Oláh Ibolya énekli. Kicsit még idegenkedtem is tőle. Averzióimat Oláh azonban gyorsan eloszlatja, a koncert egyik legizgalmasabb darabja ez a song, mely mind hangulatában, mind minőségében emlékeztet Kurt Weill vagy Paul Dessau sanzonjaira (az előadó mellett persze ez a szerzőpáros, Presser és a szövegíró Sztevanovity Dusán érdeme), mely érzetet a szájharmonika (Szabó Tamást nem lehet elégszer dicsérni) hangsúlyos jelenléte is megerősít. Ha behunyjuk szemeinket, Marianne Faithfull karcos alakja jelenik meg előttünk, amint egy reménytelen, füstös kocsma bárpultjánál búgja Brecht mester (esetünkben Fejes Endre és a létező szocializmus antihőseinek és azok filléres álmainak) keserűen ironikus igazságait.
A következő két szerzemény A padlás című musical két legszebb betétdala, a Fényév távolság , valamint az Örökre szépek Wunderlich József, illetve Rúzsa Magdi előadásában. Az ehhez hasonló pillanatokra szokták azt mondani a színház világában, hogy „angyal szállt el fölöttünk”. („Ha eljönnek az angyalok, otthon vagyok”.) Wunderlichről már megemlékeztem, de nem lehet szó nélkül elmenni Rúzsa Magdi teljesítménye mellet sem. A Vajdaságból származó énekesnő bebizonyítja, hogy több mint egy népszerű popslágereket enyhén nazálisan elővezető díva. (Persze ezt már korábban is sejthető volt.) Olyan finoman, simogatóan, alázatosan énekli el a magyar musicalirodalom egyik legszebb dalát, hogy belesajdul a szív, aztán amikor három szólamban (Ruzsa, Wunderlich, Presser) kiteljesedik és himnikussá válik a szerzemény, az maga a katarzis.
És mikor már azt érezné a hallgató, hogy szépen elandalodott, Presserék fináléjukkal gondoskodnak arról, hogy ez ne történhessen meg. A Hány cédula egy élet (Novák Péter és a szerző szuggesztív előadásában) egyszerre reflektál a nyomasztó jelenre és a 20. század emberi életeinek, azok értékének statisztikai adatokká silányuló devalválódására (Sipeki itt ismét bebizonyíthatja virtuóz gitártudását). A keretes szerkezetnek megfelelően a finálé számban az összes közreműködő ismét egyszerre hallható és látható a színpadon.
Az utolsó akkordok lecsengése után pedig a könnyeit szemérmesen, visszanyelve rejtegető emberfia csak ül maga elé bambulva szobájának magányában a felismeréssel, hogy az elmúlt 50 percben elhangzott „minden egyes kis darabba, mi vagyunk itt befalazva”.
Alig élhető napjainkban ennél többet aligha adhatnak emberek embertársaiknak. A művészet vigasztaló erejét és hatalmát.
Köszönjük!
Szólj hozzá!